Hálás vagyok ennek az EP-nek, noha igazi különlegességet nem rejt. Azon túl, hogy egyik kedvenc bandámról van szó, és imádok majdnem mindent, amit csinálnak, iszonyat mód betalált nálam ez a négyszámos anyag, egyben apropót adott, hogy bemutassam nektek ezt az együttest, amelyre igenis oda kell figyelni, hiszen a most készülő harmadik lemezzel esély van arra, hogy betörjenek a világelitbe, és ezt a legkomolyabban mondom. Nem is kimondott lemezkritika lesz ez tehát, hanem amolyan sztorizás: miként kezdte a walesi négyes, és hogyan alakult eddig a pályájuk.
Az együttes egy Matt Tuck nevű srác köré épül, ő énekel és gitározik, Michael “Moose” Thomas dobol (egyébként a BFMV egyik elődbandájában mindketten bárdisták voltak), Jason “Jay” James a basszer (élőben ő hozza a durva éneket is), a szólókért pedig Michael Padget felel. Mind mesterei persze a hangszereiknek, ez az eddigi két soralbumon fényesen bebizonyosodott. Műfaji meghatározásként mondtak már szegény gyerekekre mindent, metalcore, emocore, ők maguk pedig egyik legfőbb hatásukként a Metallicát jelölik meg (turnézhattak is együtt 2006-ban). Az igazság persze, mint majdnem minden esetben, valahol félúton van. A felsoroltak mindegyikéből van bennük egy kicsi, de aligha téved, aki melodikus metalként definiálja a Bullet zenéjét.
Abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy a jelenlegi nevük felvétele után egyből a Sonyhoz kerültek, itt jött ki a self-titled debütáló EP, valamint a 2005-ös The Poison nagylemez is, ami szinte szétrobbant az iszonyatos nagy nótáktól (lásd Tears Don’t Fall). A csapat egy igen ütős DVD-vel dokumentálta a lemezbemutató turnét, valamint a Gunsszal és a Metallicával is koncertezhettek, valamint volt egy rövid életű és botrányos kanyarjuk Rob Zombie-val is, amely turnéról kirúgták őket mint a szaros macskát, minthogy Matt “pénzrabló faszoknak” nevezte Zombie-ékat (zárójeles megjegyzés: nem kevés igazság volt ebben, keményen éreztették velük, hogy elsőlemezes kispöcsök).
Ekkortájt történt egy olyan esemény, amely majdnem feloszláshoz vezetett, nevezetesen Matt Tuck torokproblémája. Egyes vélemények szerint gégegyulladása volt, mások szerint a mandulájával volt valami gond (utóbbit aztán ki is kapták), de a tény az, hogy egy évig húzódott a következő sorlemez felvétele, ugyanis Tuck megszólalni se tudott. Egy szaki azonban helyrerakta a hangját, így be tudta fejezni a Scream, Aim, Fire lemez feléneklését. Ami a megjelenése pillanatában robbantott. Matt: “Volt egy komplett nagylemeznyi anyagunk, de aztán megírtuk a Scream Aim Fire nótát, és abban a pillanatban éreztük, hogy valami egész különlegeset hoztunk létre. Annyira más volt, mint az addig írt dalok: egyszerre volt agresszív, pörgős, és mégis hihetetlenül melodikus. Félretettük az egész addigi melót, és a Screamet példaként magunk előtt tartva született meg a végleges lemezanyag. Mielőtt bárki is a szemünkre vetné, nem lemásolni akartuk a címadó dalt, hanem hasonlókat írni egy egységes hangulatú és színvonalú lemezhez. Szerintem megcsináltuk.”
De meg ám! 2008 januárjában került a boltok polcaira a kettes album, és már az első héten 53000 példány fogyott belőle. A nyitó/címadó szerzeményt meghallgatva egyből érzed, mitől kaptak vérszemet a srácok. Hengerel a dal, és hatalmasakat énekel benne Tuck. Kiemelendő még a lemezről az Eye Of The Storm, a Waking The Demon, az End Of Days is, ezek számomra úgymond elsők az egyenlők között. Igazán azonban a japán kiadásra bónuszként felkerült feldolgozásnótától estem valagra; a Rocky IV betétdalaként is hallható No Easy Way Out (Survivor) nótát az amúgy sem gyenge eredetire köröket verve nyomják el, parádés teljesítményt nyújtva. Jó úton járnak a srácok, Tucknak olyan, azonnal rögzülő és az agyból aztán kitörölhetetlen énekmelódiái vannak, ami pár éven belül a metalénekesek élbolyába repítheti a srácot (bár Robb Flynn az ilyesmit nevezi “köcsög éneknek”, de most képes vagyok félretenni a Mester szavait, hehe). A hangján mondjuk érződik, az alig két évvel ezelőtti torokproblémája, élőben bizonytalan, de azt hallani, hogy az ötletei nagyon ott vannak. Imádom az összes hajlítását, vokális megoldását, parádé az a talentum, ami ebben a gyerekben van.
És ezzel elérkeztünk a bevezetőben már taglalt EP-hez, ami nem mást rejt, mint a Scream Aim Fire album 2009 elején kijött spéci kiadásának bónusznótáit. Roppant baráti szerintem ez a megoldás, ugyanis akinek megvan a Scream album, nem kell újra megvennie, csak az EP terheli a költségvetést. Mondjuk nem tudom, miért maradt le ez a dalkvartett az albumról, minőség szempontjából bőven felfért volna. Esélyes, hogy ezt a négy dalt még a Scream, Aim, Fire előtt írta a csapat. Át is venném akkor a nótákat:
Road To Nowhere : az EP címadója. Akusztikusan indul, másfél percnél Padge elereszt egy nagyon finom akusztikus szólót, majd a közepe táján rálépnek a srácok a torzítóra. Nem hánynak vért, nem zabálnak szörnyet, pont annyira durvulnak be, amennyire kell az akusztikolás után; persze azért van riffelés, kétlábgép, de mértékkel, amolyan Bulletesen.
Watching Us Die Tonight : Egy fogós gitárharmóniával indul a nóta, a verzék alatt pedig Tuck hangjára rá van baszva valami ostoba robotos effekt, csak a sorok végén énekel tisztán, de akkor már megint olyat, hogy a szőr feláll a hátamon. A refréntől nem különben: csak hallgasd meg a nótát, igazat adsz nekem abban, hogy Tuck a jövő egyik nagy rockénekese lehet. Hihetetlen dallamokra képes, de ott van a hangjában az a kis karc is (nevezzük inkább “tök”-nek, hehe), hiszen azért üvöltözni is szokott őkelme.
One Good Reason Why : picit jellegtelenebb nóta, Matt hangján néhol megint van valami effekt, de a dallamai ettől még ugyanúgy remekek mint eddig.
Ashes Of The Innocent : koncerten is előkerült már ez a szám, mely az EP legdurvábbja. A nóta eleje teljes deathcore káosz: blastbeat, hörgésparádé (ez nem üvöltözés, hanem szabályos, gyomorból jövő death metalos halálhörgés, mely akár a Cannibal Corpse-nak is becsületére válna), a verze is üvöltős, a refrén pedig himnikus, emelkedett, lebegős, gazdagon vokálozott. Ez a hullámzás végigkíséri a nótát. A szóló pedig ismét nagyon finom, és ezúttal hosszabb is, mint a BFMV-számok zömében, sőt a végére szabályos ikerszóló kerekedik ki. A dal végéről az utolsó szűk egy percet simán le lehetett volna csípni, gitárnyekergetés, semmi több, de ez a nóta legnagyobb hibája.
Ennyi. Négy dal, egyenként négy perc körüli játékidővel. Nagy megfejtések nincsenek, de Tuckék egyre markánsabban járják a saját útjukat, sőt, lassan kialakul ebből az egészből a saját stílusuk. Minthogy friss anyag, pontoznom kell, és elfogultság ide, vagy oda, ez bizony nálam tíz pont. A lassan megérkező, a németországi Rock Am Ring 2009 fesztiválon készített DVD-jük pedig azt is megmutatja, mit tudnak élőben mostanság. Én mindenesetre 2010 első felében mindenképp el akarom csípni őket. Bár sokak szerint a Bullet nem több, mint az MTV-féle slágermetal műfaj és az emóspicsák igényeinek kiszolgálója, engem kilóra megvettek a walesiek. Ha errefelé járnak, és kihagyod a bulit, nem vagy normális!
10
