Jelenkorunkban szinte nagyítóval sem találni igazán karakteres rock bandát, annál inkább tele van a piac az egyéniség minden szikráját nélkülöző társasággal.  Arra ,hogy a címszereplő  társaságban rátalálok valami egészen újszerűre   – nyilván nem számítottam, de blődség is lenne eredetiséget várni egy olyan brigádtól ,akik nyíltan a nyolcvanas évek elemeiből építkeznek.  A 2013. végén megalakult los angelesi Shock metal brigád nem titkolt célja megidézni a nyolcvanas évek  L.A. Rock / Metal élet színterét, annak minden esszenciájával, minden kliséivel együtt.  A banda kelléktára a színpadon  – a közönség elvarázsolása érdekében-  a klasszikus  Wasp  időket  idézi, művérrel, láncfűrésszel, öncsonkítással  megfűszerezve. A nevüket egy  ’75 –ös keltezésű  Stephen King  horror regényből  kölcsönözve ( megtoldva egy t betűvel) , ezzel a hét számos EP –jüket is elnevezve,  stílusosan igazították az imázsukhoz.

Amikor először belefutottam a No Choiche To Love – ba, azóta nagy reményekkel vártam a folytatást. A nyilvánvaló  Wasp,  Twister Sister ,  Accept  impulzusokat elkönyvelve, egy  azonnal megragadó, óriási dallamokat szövögető , nagyívű szólókban kitörő, minden igényt kielégítő nótáról beszélek. Ha prezentálni kellene az ifjúságnak egy kortárs bandával  ,milyen volt a nyolcvanas évtized,én rögvest ezzel a dallal szemléltetném a Heavy Metal fogalmát.  Hozzáteszem az egy helyénvaló támadófelületet  biztosít,hogy egy korszerűtlen,  ósdi hangzást kreáltak az anyagnak,bár nyilvánvaló célként szolgált. Ahogy az a nyolcvanas évekre  jellemző  volt,  törekedtek a számonkénti változatosságra,  ügyeltek arra is ,hogy a dalszerkezetek sem legyenek egysíkúak , és ez mindenképpen üdítő színfoltja az anyagnak.

Az Atlas címet kapott szerzemény például egy rövid, de annál őrültebb gitárnyüstölés, megbolondítva egy természetesen nyolcvanas éveket idéző basszus futammal. Szintén nem hagyományos szerzemény a zárótétel, a  Twilight Traverse,  ami szép akkordbontásból építkezik,  és marad is a nyugis,  instrumentális mivoltában .

Legkeményebb tétel az S.S. (Sonic Shock),  ami  már- már speed metalos , ultragyors téma,  annak megfelelően  ordibálós, kántálós  vokállal. Érdekes a refrénben felfedezhető  Running Wild feeling, majd a rövidke szólórész, melynek terjedelme  az anyagra összességében egyáltalán nem jellemző. A Black Magic például ultra dallamos ,  klasszikus szólórészekkel rendelkezik, amelyben azért  Yngwie Malmsteen iránti rajongásuk könnyen tetten érhető.  A további két dal , a Wings Of Duress és a Smoke And Mirrors is kellemes hallgatnivaló, amelyek jól példázzák dalírói kvalitásaikat.

Érdekes paradoxon, de annak ellenére , hogy nyilvánvalóak a zenekari hatásaik, egyértelműen párhuzamba állítható egy- egy nóta részlet ,máshol dallamvilág a korai hőseikkel, mégis  felfedezhető egyfajta újszerű megjelenés. Van valami plusz a zenéjükben,  nem holmi szolgai másolásról van szó.   A Monroe Black vezette bandának a nevét  érdemes megjegyeznünk,  kétségtelenül hallunk még róluk. Első körben nyilván egy egész lemez formájában, amit remélem  mihamarabb összeraknak.

Pontszám:  9