Két dolog foglalkoztatott, miközben a Dürer Kert felé vettem az irányt szerda este. Az egyik az volt, hogy vajon hányan érnek oda a már fél hétkor a színpadot tépő első zenekar koncertjére, hiszen kicsit túlzásnak éreztem ennyi zenekart. A másik pedig az, hogy én, aki fotózik is, hogyan éli majd túl az Obituary zúzdáját azon a helyen, ahol nincs számunkra elkülönített árok, hanem a tömeg elejéből kell legjobbunkat nyújtani. Nos, utóbbi kérdésre a válasz az, hogy sehogy, de erre majd később visszatérek.
Kezdjük az elején. Számomra az Obituary mindig is egy olyan zenekar volt, akiket meghallgattam, ha muszáj, de sosem voltak nagy kedvenceim. Persze élőben már többször is volt hozzájuk szerencsém. Előbb a 2005-ös Szigetes bulin tépték le a fejem, amikor még volt valódi zene a fesztiválon, majd 2008-ban hittem azt, hogy az A38 hajóval együtt fogunk elsüllyedni, annyira megmozgatták a közönséget Tardy-ék. Ezeknek az emlékeknek a felkutatásával, illetve az új album teljes meghallgatásával indultam el a Dürer Kert felé, ahol az ocsmány és lehangoló szerda esti időben készült valami pusztító. Amiről csak sejteni lehetett, hogy mennyire lesz kemény és véres.
Mint írtam, az a kérdés is foglalkoztatott, hogy a bulit nyitó Posthum fél hetes kezdésére hányan érnek oda. Őszintén bevallom, erre nem kaptam választ, mivel sajnos nekem is sikerült róluk lecsúszni. Hétköznap van, munkaidő, elég nehéz az embernek ilyen hamar átérnie a város másik végébe. Viszont az utánuk a színpadot birtokba vevő Dust Boltot már sikerült elcsípnem. Hogy tanult kollégámat idézzem: Thrash Metál, kibaszott Thrash Metál! Nem mondanám, hogy egyedi lett volna, amit csinálnak, de ott és akkor mindenki fejét megmozgatta a korai Overkill és Kreator maradványokat idéző német kvartett produkciója. Tökéletes bemelegítés az est két fő attrakciója előtt. Mindenki kicsit megmozdulhatott, már-már egy pogó kezdemény is kialakult elöl, és a megérdemelt taps sem maradt el, mikor a srácok levonultak és átadták a helyet az utánuk érkező M:Pire of Evil zenekarnak. 
Nemhiába írtam, hogy az est két fő attrakciója. Ugyan a bulit az Obituary nevével hirdették meg, de aki kicsit utánanézett vagy tájékozódott, az tudta, hogy az M:Pire zenekarban a gitáros nem is akárki. Sőt, messzebb megyek, az este leglegendásabb zenészét láthattuk, aki még – elnézést az Obituary rajongóktól, de objektívan nézve – Tardy-éknál is nagyobb név a metáliparban. Jeffrey „Mantas” Dunn, a legendás Venom zenekar alapító gitárosa – aki egy apró megszakítással 1978-2005 között volt a brit zeneipar egyik legsötétebb bábujának riffmestere – állt előttünk a színpadon. Az ember, akinek gitárjátékához és dalszerzéséhez köthető a Black Metal műfaj megszületése. Nem mindennap mondhatja el az ember, hogy egy adott stílus legnagyobb alakja, innovátora játszik előtte. Persze azt is érdemes megjegyezni, hogy a csapat énekes-basszerosa Tony „Demolition Man” Dolan szintén erősítette a Venomot még a 90-es évek elején, amikor Cronos mester egy időre lelépett a zenekartól. Így mondhatni, két igazi Black Metal legenda ontotta nekünk azokat a sátánian kemény dalokat, melyeknek a gerincét azért jó pár Venom klasszikus képezte. A formáció saját dalai valamelyest lágyultak a 90-es évek elejei Venom klasszikusokhoz képest, de zúzdából most sem volt hiány. Az egyre sűrűsödő embertömeg egyre vadabb tempóba kezdett a nézőtéren, ami már néhol kellemetlenséget okozott nekünk, fotósoknak, de még tűrhető volt a hátsó sorok nyomása. Kimerítő és energikus volt ez a buli, amit abszolút tudtam élvezni. Nekem ez a zene nagyon bejött, igaz eddig nem ismertem őket. Tipikusan az a fajta alkotás, amit lehet, hogy otthon nem tudnék meghallgatni, de élőben magával ragadt, ahogy a teljes közönséget is. Mantas az egyik legnagyobb riff-istenség aki valaha gitárt ragadott, írom ezt úgy, hogy sosem voltam a Venom nagy rajongója. 
A mára már korosodó nagypapa kinézetét felvevő gitáros játékából még mindig annyi energia sugárzik, amivel egy kisebb várost pár hétig el lehetne látni. És ez az az erő, ami végképp elvitte a hallgatóságot is, és késztette féktelen bulizásra, pogózásra, éneklésre. Majd jött az utolsó két dal. Black Metal és a Countness Bathory. Kinek kell egyáltalán bemutatni? A műfaj két alappillére, amire aztán már tényleg mindenki üvöltve énekelt. Tökéletes hangulatkeltés volt az Obituary előtt, és már egy szinte teljesen megtelt Dürer nagyterem várta, hogy megjelenjen a színpadon a John és Donald Tardy, Trevor Peres, Terry Butler és Kerry Andrews nevével fémjelzett ötös.
A kötelező intro után aztán a Centuries of Lies-zal vágott bele az épület lebontásába a tampa-i death metál legenda. Itt már éreztük, hogy baj lesz. A tömeg minden eddiginél jobban kezdett morajlani. Már-már lehetetlen volt fotózni, de ki kellett tartani. Illetve ki kellett volna. A soron következő Visions In My Head volt az, ahol végleg elszabadult a pokol. Az új Inked In Blood lemez talán legfogósabb nótájánál, akik eddig hátrébb ácsorogtak, azok is megindultak előre. Én és kollégáim azonnal a színpadba épültünk bele, miközben a fizika törvényei ellen harcolva próbáltunk még egy-két képet készíteni. Az ajtókban álló biztonsági őrök szerintem már meg sem próbálták kiemelni azokat, akik esetleg túl vadan buliztak volna, hiszen az egész terem egészében vált egy brutális mosh-pitté.
A dal végén már menekültem is ki, hátra. Én is voltam pogózos korszakomban, nem vetettem meg a jó kis mészárlásokat, de más az, ha az embernek egy fényképezőre is figyelnie kell közben. Előbb törjön el a lábam, mint a gépem.
A buli hátralevő részét aztán a frissen csapolt söröm (na jó, söreim) társaságában élveztem végig biztonságos távolságból. De a lendület nem változott. John Tardy úgy üvöltött az elsősorban lévők arcába, hogy tuti leszakadt egy pár fej. A Peres, Andrews páros a legmocskosabb death metál riffeket ontotta magából, míg a doboknál Donald Tardy ismét bebizonyította, hogy miért is a világ egyik legjobb dobosa. Sorra jöttek a régi klasszikusok, majd egy-két új szerzemény, és ez ciklikusan tartott a buli végéig. Az Inked in Blood lemez elég megosztó lett. Sokkal „lágyabb” a megszokott Obituary szintnél, szerintem mégis ezzel lett picit több, mint elődei. De élőben ezek a dalok is ugyanolyan súllyal csapnak arcon, mint a régebbi dalok.
Persze a majdnem másfél órás mészárlás igazi csúcspontját a záró dal, a Slowly We Rot jelentette. A műfaj talán leghíresebb dalára az addigi is 1000%-on égő közönség úgy indult be, hogy ahhoz képest a legdurvább tájfun is csak lágy szellőcskének tűnik. Tényleg azt hittem, hogy itt a vége, most alapjaiba fog összeomlani a régi téglaépület. Szerencsére nem így lett. Ugyan kisebb-nagyobb sebekkel, zúzódásokkal is távoztak emberek, mindenki életben maradt, de nem sokon múlt.
A 30 éves death metál legenda megmutatta, hogy hogyan kell egy szürke, nyálkás januári hétköznap estéből tüzes poklot varázsolni. Persze ebben nagy segítségükre volt a Posthum és a Dust Bolt zenekar is. Na meg az M:Pire of Evil is, akik önmagukban is megérték volna a belépő árát.
Mindenképpen megérte lemenni. A Black Metál atyját színpadon látni, miközben a zenetörténelem legsötétebb riffjeit ontja magából, majd a Death Metál alapvetéseire bulizni egy jót, ha csak egy kis időre is, de kiszakított a lehangoló budapesti valóságból.
További M:Pire of Evil képek IDE KATTINTVA,
Obituary képek pedig IDE KATTINTVA érhetőek el.
