Felmész a színpadra, ugyanaz a rutin, mint máskor. Gitár behangolva, erősítők bekapcsolva, fények a helyükön. A tömeg már izgatottan morajlik, várja a kezdést. Várja, hogy az egyik legnagyobb metál gitáros letépje az arcukat, azokkal a riffekkel, amiket és ahogy csak ő tudott. A lámpák elvakítják a rajongókat, így ők nehezen látják, hogy már a színpadon vagy. Még egy utolsó kitekintés a hangmérnökre, minden rendben, indulhat a show. Kezed az első akkordon, a dobos beszámol, és elkezdődik. Ott állsz, azt csinálod, amit a világon a legjobban szeretsz, a színpad előtt meg több száz ember kezd ugrálni, headbangelni, üvöltve énekelni. Minden úgy történik, mint ezelőtt mindig. Aztán a perifériádban feltűnik valaki, aki rohan feléd. Először fel sem fogod, mit látsz. Odafordulsz, és észreveszel egy fiatal srácot, pisztolyt szegezve rád, de még mindig nem érted mi van. Olyan nagy a sokk az értetlenkedés, hogy reflexből még lepengeted a következő hangokat. A közönség sem tudja, hogy ez most a show része, vagy mi is történik épp. Aztán egy hangos durranás, majd még egy. Fáj, de még mindig nem fogod fel mi történt. A következőt már nem hallod, nem érzed, vége van. Már nem láthatod, ahogy elszabadul a pokol, ahogy mindenki menekülni próbál, ahogy a segítségedre sietnek, és ahogy még három ember jár úgy, mint Te, mielőtt valaki végez azzal, aki a történelem- könyvekbe bejegyezte a metál zene legsötétebb napját…
Nem megyek bele a Pantera történetének részleteibe. Szerintem azt azért a legtöbben ismerjük.
Nagyvonalakban legyen elég annyi, hogy a kezdeti sikertelenebb heavy és power metálos korszak után végre megtalálták az irányt, megtalálták a hangot, ami a sikerhez vezet. Donny Hart, Terry Glaze, Matt L’Amour és David Peacock után végre jött egy énekes, akivel lehetett nagyobbakat álmodni, akivel meg lehetett csinálni azt, ami abszolút egyedivé tette a 90-es évektől a zenekart a teljes metálpalettán. Megtalálták Phil Anselmot, akivel aztán közösen belekezdhettek valami abszolút innovatívba. A déli életérzés párosítása a metállal. A groove felemelkedése. A texasi-parasztmetál, természetesen a legjobb értelembe véve.
A klasszikus négyes Vinnie Paul, Dimebag Darrell, Rex Brown, Phil Anselmo felállással 1990-ben robbant be igazán a köztudatba. A Cowboys From Hell lemez valami irdatlan erejű súlyt és mocskot hordozott magával. Soha addig nem hallhattunk ekkora rifforgiákat, ilyen eszelős tempókat és egy ennyire ösztönösen, erőből üvöltő énekest. Noha a Pantera az Abbott fivérek garázsában jött létre (Vinnie Paul Abbott dob, „Dimebag” Darrell Abbott gitár), mégis mindenki inkább a gitáros-énekes páros egyediségéhez kötötte a zenekar sikerességét. Persze nem azt mondom, hogy Vinnie és Rex ne járultak volna hozzá rengeteg mindennel a világhírnévhez vezető úton, de az igazi átütő erő az Anselmo-Dimebag páros volt.
ARVE Error: The [[arve]] shortcode needs one of this attributes av1mp4, mp4, m4v, webm, ogv, url
A Cowboys után még tudták fokozni az erőt, a lendületet, a súlyt. A Vulgar Display of Power végképp eljuttatta a zenekar nevét a világ legeldugottabb pontjaira is. Nem csak a saját pályafutásuk legjobb lemezét írták meg, hanem a rocktörténelem egyik legjobbját is. A „New Level”, „Walk”, „Fucking Hostile” hármas úgy ragadt bele az agyadba, hogy azóta sem lehet onnan kitörölni. 22 éve minden egyes ember együtt üvölti a Walk sorait bármilyen rock diszkóban, vagy Pantera tribute bulin. Nem kétséges, hogy az egyik legnagyobb rock himnusz született meg 1992-ben. A 94-es Far Beyond Driven, vagy a 96-os The Great Southern Trendkill sem okozott csalódást a rajongóknak, bár ez utóbbi, ha lehet ilyet mondani, még pusztítóbb, sötétebb és mélyebb lett, mint elődei. Talán innentől használjuk a mocsárba hangolt gitár kifejezést.
Aztán sajnos, mint minden zenekart, a belső viszályok, ellentétek a Panterát is elérték. Phil Anselmot a sírból hozták vissza a mentősök drogproblémái után. Leállt a szíve, újra kellett éleszteni. Majd négy év telt el a következő lemezig, ami ugyan még mindig kiváló, de már közel sem volt olyan sikeres, mint elődei. A Reinventing The Steel lemeztől azt várták a rajongók és a zenekar is, hogy újra közelebb hozza egymáshoz Anselmot és az Abbott fivéreket, de mint tudjuk, nem így lett. A banda turnéra indult a friss anyaggal, ami egészen 2001 szeptemberéig tartott. A 9/11-es események miatt azonnal félbeszakította a négyes a koncertezést, és mint később kiderült, ez volt a zenekar vége is.
ARVE Error: The [[arve]] shortcode needs one of this attributes av1mp4, mp4, m4v, webm, ogv, url
Vinnie Paul és Dimebag hiába kereste Anselmot, hogy mikortól óhajt ismét a bandával foglalkozni és újra koncertezni, Phil nem vette fel nekik a telefont. Két év telt el a terrortámadás miatti kényszerű leállás után, mikor Anselmo gerincproblémákra hivatkozva felvette a kapcsolatot a többiekkel, hogy nem tudja most vállalni egy esetleges új turné indulását. Tette ezt úgy, hogy közben a Down-nal már nagyban nyomta a bulikat. Vinnie Paul és Dimebag ekkor döntött úgy 2003-ban, hogy nincs értelme tovább folytatni, mindenidők egyik legsikeresebb zenekarát fel kell oszlatni.
Vártuk a fejleményeket, hogy mi lesz így, hogy nincs-e valami mód, hogy újra együtt játsszon a csapat, de az idő csak telt, és nem történt semmi. Anselmo és Rex Brown a Downnal tolták a bulikat, míg az Abbott testvérek megalapították a Damageplan nevű formációt, ami egyáltalán nem meglepő módon nagyon közel állt stílusilag a Panterához.
Ezzel a csapattal volt úton épp minden idők egyik legjobb gitárosa, amikor azon a december 8-i napon megtörtént az, amire senki nem számított. Az Ohio béli Columbusban, egy Alrosa Villa nevű kis klubban adott éppen koncertet a Damageplan, amikor egy korábbi tengerészgyalogos, a mindössze 25 éves Nathan Gale felrohant a színpadra és közvetlen közelről öt lövést adott le Darrell-re, amiből az egyik egy azonnal az életét kioltó fejlövés volt. Ezek után Gale túszt is ejtett, hogy védje magát a rárontó biztonságiak elől, miközben a helyszínen kitört a pánik. A támadó még 3 másik emberrel is végzett: Jeff “Mayhem” Thompson (†40), Nathan Bray (†23), és Erin Halk (†29) vesztette életét a lövöldözésben, miközben próbálták megmenteni Dimebag életét. Végül egy, a klubban tartózkodó szolgálaton kívüli rendőr, James D. Niggemeyer egyetlen lövéssel megölte a gyilkost. Nathan Gale állítólag nem bírta feldolgozni, hogy kedvenc zenekara, a Pantera már nem létezik, ezért ölte meg Darrell-t, amivel azt érte el, hogy tényleg soha ne hallhassuk már élőben a legendás zenekart. Dimebag halála után Vinnie Paul és Anselmo között még jobban elmérgesedett a helyzet, és mindketten kijelentették, hogy ilyen körülmények között soha többé nem fognak együtt színpadra állni.
….Akik ott voltak, sosem felejthetik el azt az estét. Sokáig a tömeg nagy része nem is tudhatta mi történt, hiszen a kitörő pánikban alig lehetett valamit látni. Csak azt hallod, hogy lövések dörrennek. Először egy, majd jön a következő, végül öt. Valaki fekszik a színpadon és nem mozdul. Egy biztonsági közben leterít egy alakot. Egy hang a mikrofonban azt kéri, azonnal hívjátok a 911-et, majd akit leterített az őr újra talpon van és tüzel. Nem egyszer, nem kétszer, hanem még tizennégyszer. Újabb emberek terülnek el a földön. Egyre hangosabbak a sikoltások, és egyre több a vér. Végül érkezik még egy lövés, és a támadó is halott. A színpadtól távolabb állok, csak most fogják fel mi történt. Lelőtték az egyik zenészt, lelőtték Dimebag Darrell-t.
Nincs többé a gitáros, aki megváltoztatta és újra írta a metál történetét, nincs többé a gitáros, aki minden kezdő zenésznek inspirátora volt. Nincs többé az az ember, akinek dalait minden gitározni tanuló gyerek megpróbálta legalább egyszer eljátszani. Nincs többé az az ember, akire szerte a világon rajongók és zenészek is példaképként néztek fel. Nincs többé Dimebag Darrell.
A hír futótűzként terjedt a médiába. 2004. december 9-én épp a gimiben ültem informatika órán, mikor az interneten megláttam, hogy „Koncert közben lőtték le Dimebag Darrell-t”. Akkortájt még diskmannel jártam suliba, és sokat szólt benne a Vulgar Display of Power és a Cowboys From Hell lemez. Valamikor akkor éltem a Panterás korszakomat. Felfoghatatlan volt az egész. Az nem lehet, hogy egy 38 éves embert csak úgy lelőnek a színpadon. Az nem lehet, hogy mindenki ikonja meghalt. Pedig ez volt a szomorú valóság. Talán soha semmi ennyire nem rázta meg a rocker társadalmat, hiszen egy fiatal, ereje teljében lévő zenész távozott, aki nem akart meghalni, nem volt beteg. Csak minden este a színpadon akart állni, és ontani magából azokat a riffeket, amik kiemelték őt az átlagból. Csak ott akart fönt állni a világot jelentő deszkákon, zúzni egy hatalmasat, és lemosolyogni a közönségre, ahogy mindig is tette. És valószínűleg akkor is ott volt az arcán az a jellegzetes mosoly, amikor pontosan tíz évvel ezelőtt azon az estén, megtörtént a baj.
És valószínűleg most is mosolyog. Odafönt zúz az égi deszkákon sok-sok kiváló zenész között, akik már nem lehetnek velünk, és arra vár, hogy egyszer, majd ha eljön a mi időnk, csatlakozzunk hozzá.
Kevés olyan zenész volt, aki ennyire szerette a saját rajongóit, mint Dimebag, és ha majd remélhetőleg sok-sok évtized múlva eljön az én időm, eljön a Te időd, és nem lesz már Phil Anselmo, Vinnie Paul és Rex Brown sem köztünk, biztos vagyok benne, hogy odafönt újra összeáll az egyik legikonikusabb zenekar, akik valaha léteztek. Egy őrült elvette annak az esélyét, hogy még életünkben újra együtt láthassuk őket egy koncerten, de évtizedek múlva senki nem veheti el azt tőlünk, hogy azon a helyen, ahol a rock zenészek tovább élnek, újra együtt zúzzunk egy hatalmasat Dimebaggel és a többiekkel. Remegni fognak a mennyország falai, mikor újra megszólalnak azok az ikonikus riffek, és mikor újra együtt kiálthatjuk bele a levegőbe: RE – SPECT, WALK!
„ He came to rock… and rocked like no other….
We love You Dime, until we meet again….”
