Dublinban kezdte meg az Mastodon a legutóbbi Once More ’round the Sun lemezének európai koncertkörútját. Ahogyan a tavaly nyári turné alkalmával, úgy az ideire is hamar elfogytak a belépők, de ezúttal nem volt duplázás. Nem is volt könnyű menet jegyet szerezni a brit szigeteken amúgy kiemelten népszerű atlantai csapat bulijára. Értetlenül vakartam a fejem a szervezők észjárása miatt, hiszen ezek az emlősök már rég kinőtték a klubokat. Na, de nézzük, hogy milyen is volt az első találkozásom azzal a bandával, akiknek James Hetfield szimbolikusan átadta a metal zene fáklyáját:
Mára ott tartunk az Ír Köztársaság fővárosában a rock/metal bulik 90%-a a pár száz fő befogadására alkalmas Voodoo-ban vagy a valamivel nagyobb ezeregynéhányszáz főre tervezett The Academy-ben kerül megrendezésre. Mivel sohasem tudom, hogy épp jó hangzással kapom-e el a csapatokat, ezért most is igyekeztem elől/középen elhelyezkedni a nézőtéren, ahol meg merem kockáztatni, hogy az átlag életkor alig haladta meg az enyém felét. Két csapat melegített be a főattrakció előtt a zsúfolásig megtelt klubban: a szomszédos Angliából származó Krokodil és a los angelesi Big Business. Amikor előbbi zenekar felmászott a deszkákra és belecsaptak a lecsóba néhány elhamarkodott következtetést vontam le. A mai standardnek megfelelően a gitárosok mind precízen belőtt, rövid séróval és bármely ragadozó madárfaj fészkelésére elegendő mennyiségű arcszőrzettel rendelkeztek. Az első néhány dal után elkönyveltem tehát, hogy ők is azokhoz a tucat bandákhoz tartoznak, akik a zs-re hangolt, fémházas hangszedővel ellátott (metal zenéhez képest) vintage gitárjaikból az unalomig játszott metalcore groove-okkal próbálják elkápráztatni a kamaszokat. Azt azonban el kellett ismernem, hogy Simon Wright torkában egy t-rex fészkel, de ezt leszámítva nem tudtam hová tenni őket és azt, hogy mi indokolja a 3-gitáros felállást… A műsor közepe táján azonban előjöttek a dallamok és innentől kezdve egyre elismerőbben kezdtem nézni a műsorukat. Remélem, hogy erősítenek ezen a vonalon, mert itt tényleg sok rejlik a csapatban és akkor hamarosan nemcsak arról lesznek híresek, hogy (meg nem erősített infók szerint) ők exportálták Paul Gray utódját a Slipknotba.
Rövid átszerelést követően pedig következett a Big Business, akik tökéletesen rászolgáltak arra, hogy előzenekar helyett a részemről sokszor megelőlegezett “büntetőosztag” címkét teljesen nyugodt szívvel rájuk aggassam. (Hogy ez mennyire rossz szokás a részemről, azt mindenki döntse el maga…) Röviden: a dobos egy tízórás intenzív energiaital infúziós kúra után szanaszét dobolja a George of the Jungle (Az őserdő hőse) betétdalát, amire a betépett basszusgitáros/énekes(?) ész nélkül kiabál és szolgáltatja a fülsértően torz, finghangú, primitív basszusfutamokat. Egyetlen bandát ismerek, akik két taggal minőségi zenét játszanak a lemezen és élőben, ez pedig az Inquisition, de engem a Big Business-el vallatni lehet és azt is beismerem, hogy én lőttem le Kennedy elnököt. Tekintettel arra, hogy egész nap ásványvizet fogyasztottam, nekem ez az örökkévalóságnak tűnő cirka 30-40 perc túl sok volt és nem is hiszem, hogy létezne olyan tudatmódosító szer, amivel élvezhettem volna ezt az antiprodukciót. Ha valakinek bejön, hát egészségére!
Hosszasan kellett mantráznom, hogy újra buli hangulatba kerüljek, de hál’ Istennek Troy Sanders-ék átsegítettek már a legelején az agyzsibbadáson. Ahogy elsötétült a színpad, az új lemez nyitódalának, a Tread Lightly-nak az akusztikus intrója is felcsendült, aztán szép lassan színpadra mászott mindenki, akit a tömeg igazán várt. A lendületes nyitás egyből beindította a nagyérdeműt és az ezt követő címadódal, a Once more ’round the Sun csak fokozta a hangulatot. A Blasteroid felbukkanása a programban kissé meglepett, sokkal valószínűbbnek tartottam, hogy a grammy-jelölt Curl of the Burl kerül terítékre a több helyen is az év lemezének választott 2012-es The Hunter-ről. Ismét egy lemezzel visszaléptünk a diszkográfiában és a Crack the Skye első kislemez dala, az Oblivion volt a következő gyöngyszem. Nagyon vártam ezt a dalt, már csak azért is, mert ez volt az első olyan szám, ami igazán felkeltette érdeklődésemet a Mastodon zenéje iránt, nem is okoztak csalódást. Brann Dailor előtt külön le a kalappal, hogy ilyen komplex dobjáték mellett még énekelni is tud. A twerking jelenetekben dúskáló klipnóta, a Motherload talán nem volt szerencsés egyből az Oblivion után, mert úgy tűnt, hogy Brann hangját itt igencsak kihívás elé állítják a magasabb tartományok. Ezután felcsendültek a Chimes at Midnighthipnotikus dallamai, amitől szinte hulla-hopp karika szélességűre nyílik az ember koronacsakrája. Személy szerint ezt a dalt vártam legjobban az új korongról, remélem nem is szórják ki a setlistből egyhamar ezt a mesterművet. A retina kényeztetés sem maradt el, mert a begombázott vízió ihlette háttérvászon mellett kellemes kis lézershow-ban is gyönyörködhettünk, bár nem kell ide planetáriumba illő látványosságra gondolni, de legalább nem a füstgép és 3-4 színes lámpa kombóban merült ki vizuális élmény. A High Road talán az egyetlen olyan újkori szerzemény, amiben fellelhető a régi idők sludge hangzása, a metálos kezdőriffjére pedig ösztönszerűen beindult össznépi headbang. Nekem úgy tűnt, hogy Bill Kelliher gitáros ezeknél a vaddisznó gitártémáknál volt leginkább elemében. Díjaztam, hogy nem ment az amerikai bandák részéről szinte kötelező “hé, tudjátok hogy az ükapám is ír volt?” meg a “milyen jó megint Guinness-t inni Dublinban” típusú nyalizás, pedig figyelembe véve Bill ír-amerikai kettős állampolgárságát, itt legalább lett volna ennek alapja. Az idén tízéves Leviathan-ról elsőként az Aqua Dementia került terítékre, majd a mostanában méltatlanul mellőzött első lemezről az Ol’e Nessie. Bár imádom ezt a dalt, de a változatosság fenntartása szempontjából egy March of the Fire Ants vagy Where Strides the Behemoth sokkal indokoltabb lett volna, mint ez a dallam-orientált, újkorszakos számok közé könnyedén integrálható szerzemény. Az Aunt Lisa/Halloween kettős megerősített abban, hogy a nem kimondottan sláger gyanús tételek is épp úgy megállják a helyüket élőben, mint az új albumon. Brent Hinds itt teljesen megzakkant és szó szerint tépte a Gibson húrjait. Ismerős bendzsó dallamok után érkezett hozzánk a Crack the Skye-t utolsóként képviselő Divination. Az agyontetovált Brent itt is lehetőséget kapott, hogy oroszlánrészt vállaljon a vokáltémákból, és bár alapvetően sokat fejlődött az ő hangja is, de én továbbra is Troy-ra szavazok, aki a buli egésze alatt igazi showmanként vonzotta a szempárokat, hol szórakoztatóan őrült megnyilvánulásaival, hol a finomkodó művészi elmélyültségével. A dallamosodás útját előkészítő Blood Mountain-ről a kihagyhatatlan instrumentális Bladecatcher a hangulatváltásaihoz méltó tébolyultságot váltott ki a tömegből. Hasonlóan intenzív pogózást legutoljára a Sepultura és Devildriver koncerteken láttam ugyanitt. Sajnos a The Hunter-ről már csak a személyes kedvenc Black Tongue hangzott el aznap este, az aktuális lemezt utolsóként képviselő Ember City előtt. A Megalodon után a dallamokban gazdag Crystal Skull előre sejtette, hogy hamarosan eljön a búcsú ideje aznap estére. Nem mintha bármi bajom lenne az idén jubiláló kettes lemez húzónótájának számító Blood and Thunder-rel, de nálam ez sohasem nőtte ki magát akkora himnusszá, mint az élőben egy ideje már nem hallott Iron Tusk. Kihasználva a lehetőséget, mentem is a ruhatárhoz, s immár távolról szemléltem, ahogyan a nézőtér felbolydult méhkassá változik. Az elmúlt évek során fődalszerzővé avanzsálódott Brenn hosszasan köszönte meg a nagyérdeműnek ezt a valóban felejthetetlen estét és ígérte meg (remélhetőleg nem felelőtlenül), hogy hamarosan visszatérnek. Nemrég elhunyt barátjuk emlékére ajánlotta az outro Pendulus Skin-t, ezalatt pedig lassan hömpölygött a tömeg kifele a klubból.
Lehet, hogy taposta már a Föld felszínét súlyosabb állat is a masztodonnál, de ha végleg kihal fajának utolsó négy példánya, a hatalmas lábnyomokat mindig látni fogjuk majd a jövőben, belenőni viszont ezekbe a lábnyomokba nehéz lesz az utókor fajainak.
Fotók: Down The Barrel Photography
