Kellemes meglepetés volt a szegedi Dreamgrave bemutatkozó anyagát meghallgatni, két okból is: először is elég ritka, hogy egy zenekar az első nagylemezével erős anyaggal rukkoljon elő. A másik, ami külön büszkeséggel tölt el, hogy kis hazánkból érkezett ez az ígéretes debüt.

Akkor nézzük hát, hogy mit rejt a Presentiment című lemez. A horrorisztikus Ethereal Eternity intró előrevetíti azt a hangulatvilágot, amit az elkövetkezendő percek tartogatnak számunkra, majd ügyesen átsiklanak a Black Spiral című dalba, amivel azt hiszem sikerült egy olyan tételt megírni, ami tartósan megmarad a koncertprogramban. A nyitódal abszolút erőssége, hogy izzadtságszag nélkül sikerült keverni a progresszív, goth és helyenként extrém metal elemeket, végig fenn tartva a kellemes változatosságot mind a zene, mind a vokálok terén. Külön dicséret jár Molnár Máriának az emlékezetesre sikerült énektémákért. A Memento Mori kezdése kapcsán a korai Cradle of Filth ugrott be hirtelen, ez azonban elég hamar változik és (kissé túlságosan) megerősödnek benne a progresszív hangok, illetve Gyimesi Dömötör gitáros itt meg is villantja énektudását. Meg merem azonban kockáztatni, hogy hatásosabb lett volna két külön dalt kihozni ebből az egyből… A szellősebbre vett második track után a súlyosan induló The Last Drop Falls következik. Jónak tartom itt a szimfonikus témákat, de érdemesebb lett volna a gitárokat előtérbe tolni, mert a húzós gitártémákat agyonnyomja a szintiszőnyeg. Az operás női ének, illetve a hörgés mellett itt az emészthetőbb, könnyűzenei énekstílus is megvillan, amiért külön piros pont jár, ugyanis sok zenekar letudja a “változatosságot” azzal, hogy a klasszikus éneket vegyíti a gurgulázással. A kettéosztott címadó dal első része nagyon kellemes, nyugodt melódiákat rejt, de én a helyükben lehagytam volna a rockosabb részeket és hagytam volna kiteljesedni a kezdeti hangulatot. A II. rész übereli az I. dallamvilágát és egy altatószerű atmoszférát varázsol, amire Mária gyönyörű éneke, valamint a helyenként Gary Moore hangulatú gitárszóló teszi fel a koronát. Nagy örömömre az ezt követő False Sense of Confidence-ben a súlyosabb részek és némi kétlábdob is előtérbe került, de éppen emiatt voltam csalódott, hogy a jazz-es virgákkal és a szintetizátor őrülettel kettévágták a dalt. Legalább három teljesen különböző hangulatú dal lett egybe belepasszírozva, amivel eléggé megölték az elején azt az ős-Paradise Lost hangulatot, ami miatt bizakodva felkaptam a fejem az első 1-2 percben. Az utolsó előtti szám lassú levezetése egyenletesen átfolyik a záró It’s Ubiquitious-ba, megtartva a lágy dallamok dominanciáját, aminek minőségét erősíti férfi-női ének duója, valamint a hangszeresek által (is) teremtett monumentális hangulat a dal végén.

Összességében úgy gondolom, hogy nagyon sok potenciál rejlik ennek a kvintettnek a zenéjében, az egyetlen amire érdemes lenne odafigyelni a jövőben az az egyensúly. Valamennyi zenész nagyon tisztességes teljesítményt produkált, de az összhatás szempontjából fontos, hogy tisztában legyenek azzal, mikor elég egy dalból 3-4 perc vagy hogy mikor érdemesebb egyes hangszerek szerepét erősíteni, gyengíteni vagy éppen teljesen mellőzni. Biztos vagyok benne, hogy a lemez eljövendő underground sikere nyomán meg fog nőni a koncertmeghívások száma, és az ebből fakadó élő tapasztalatokkal gazdagodva sikerül ráérezniük arra, hogy miben is rejlik igazán a zenekar erőssége. Érdemes odafigyelni rájuk!

6(+1)/10 pont