Az In Flames nekem mindig is ilyen se veled, se nélküled kapcsolat volt az életemben. A Colony, Clayman, Come Clarity triumvirátus kirobbanthatatlan a lejátszómból, viszont minden más albumuk nagyon hamar ment el mellettem. Mintha direkt csak a „C” betűs albumokat készítenék nekem. Ebből kifolyólag, a legújabb lemezük sem nyerte el a tetszésem, sőt be kell valljam, ez eleddig a legkevésbé tetsző In Flames album. Ennek tudatával, és annak reményében, hogy minél több régi nóta lesz az este, vágtam neki a Barba Negrába vezető útnak vasárnap este, hogy ismét meglessem a göteborgi nagymestereket.
Sajnos nem sikerült a buli kezdetére megérkezni, így mikor beléptem a klubba, a tömeg akkor tódult ki az előzenekar, a While She Sleeps koncertjének vége után cigi szünetre. Itthon bele-bele hallgattam a sheffieldi ötös fogat anyagaiba, de nem nagyon nyerte el a tetszésem, így nem itattam az egereket amiatt, hogy ez most kimaradt.
A buli egyébként teltházas volt, így azon ritkaságszámba menő eseménynek lehettünk szem és fültanúi, hogy az előzenekarok is megkapják a nekik kijáró figyelmet, és nem csak pár tucat ember lézeng a színpad előtt. A soron következő WOVENWAR is ebben az örömben részesülhetett. Biztos rengeteg embernek fogja szúrni a szemét, amit itt leírok, de nekem ez sem tetszett. Kicsit elcsépelt HC-s elemekkel tűzdelt metál zenéjük nekem már nem nyújt szórakozást. Volt egy olyan érzésem, hogy a rengeteg vokállal megtűzdelt, ugrálós zenével inkább a tinédzser korosztályt célozták meg a fiúk, amiből azért valljuk be, ki lehet nőni. Persze, mit sem von le az érdemeikből az én véleményem. Hozták, amit tudtak, amit kellett, és a teljesen megtelt tánctéren azért meg-megmozdult a tömeg. Énekeltek, ugráltak, pogóztak a zenére, és vastapssal hálálták meg az ötösnek a szűk háromnegyedórás produkciót, mikor levonultak, hogy átadják a terepet az est főattrakciójának, az In Flamesnek.
A színpadot eltakarták egy függönnyel, mögötte pedig valami monumentális látvány beüzemelése vette kezdetét. Körübelül fél óráig tartott mindez, amikorra már a felgyülemlett tömeg eléggé türelmetlenül skandált mindenféle instrukciót arra vonatkozóan, mit is kéne kezdeni a függönnyel. Volt itt minden, a „húzd el a függöny”-től kezdve a „tépd szét a függöny”-ön át, az „égesd el az egészet”-ig.
A meghirdetett kezdési időpont után alig pár perccel aztán végre felcsendült az intro, a függöny lehullott, a színpadon pedig megjelent az In Flames. Legalábbis sejteni véltük, hogy ott vannak, mert először a füstöt érzékeltük, amit addig a függöny szépen visszatartott a küzdőtértől, de ahogy leeresztették, elárasztott minket, majd azt kellett konstatálnunk, hogy a technikusoknak sikerült a Barba Negra színpadára bezsúfolni egy, a Papp László aréna méreteihez megfelelő fénytechnikai arzenált. Nyilván ez az In Flames rendszeresített koncerttechnikája, amiből persze arra lehet következtetni, azért más országokban ennél nagyobb helyen lép fel a zenekar. Brutális mennyiségű és teljesítményű izzó világította be a helyet. Volt itt hatalmas fényoszlop, stroboszkóp lámpák, mindenféle pörgő-forgó izzósor, szóval minden, amivel általában egy habpartit világosítanak egy diszkóban. Nem azt mondom, iszonyú látványos volt, csak én ezt egy ekkora helyre kicsit soknak éreztem. Sokszor annak rovására ment a rengeteg fény, hogy magukat a zenészeket alig lehetett tőle látni a színpadon. Persze egy koncerten nem a fény az elsődleges, hanem maga a zene, ami itt szólt rendesen. Ahogy előző nap az Alestorm bulin, így ezen az estén sem lehetett panaszunk a hangosításra.
Persze a dalok gerincét az új Siren Charms album képezte, amiről rögtön az In Plain View-val kezdtek. Annyit azért be kell, hogy valljak, élőben messze jobban szólnak az új nóták, mint tették azt az albumon számomra. Bár az első szám alatt az is lekötötte a figyelmem (a fotózás mellett persze), hogy mióta legutoljára láttam a csapatot, egy kicsi megjelenésbeli változáson is átestek. Például mikor lett Andres Fridén énekesből Fred Durst? A fehér ing, baseball sapi, rövidhaj trió kicsit „ellimpbizkitesítette” az úriembert. Persze a megjelenése mit sem számít ahhoz, hogy mennyire is jó frontember ő valójában, merthogy igen is az. Azon kevés vezérek egyike, aki egy koncert 100%-a alatt maximálisan tudja tartani a kapcsolatot a közönséggel, ezzel is kis pluszt adva a showhoz. Mellette a másik nagy kedvencem a zenekarból Peter Iwers basszer, aki a marcona viking megtestesítője a zenekarban, amellett persze egy vérprofi zenész is. Az In Flames számomra mindig is a kifinomult basszus témák miatt volt szerethető zenekar. Persze nyilván az emberek többségének az In Flames a melodic death vonal egyik legnagyobb alakja, és emiatt váltak hatalmas kedvenccé, de nekem akkor inkább Soilwork, sőt, hogy még inkább őszinte legyek, akkor a Dream Theater torok James LaBrie legutolsó két szólómunkája, amik párját ritkitó igazi göteborgi metál alkotások. Az In Flamesre mint olyan, először a Colony lemez kapcsán figyeltem fel, és ott is egyből a basszusgitár témák miatt, ami nekem nagyon nagy szívügyem a zenében még akkor is, ha jómagam inkább a gitárokat nyúzom (már ha időm engedi). Ez a különös kapocs azóta is megmaradt a zenekarral, és ha esélyem van eljutni egy koncertjükre, egyből a bőgő témákat kezdem figyelni, mert akármennyire is nem szeretem a legújabb albumaikat, ha egyvalami hibátlan azokon a lemezeken is, akkor az Iwers munkája. Most is öröm volt hallani az Ibanez öthúrosnak a duruzsolását. De mielőtt még átmennék itt ennyire egyoldalú ömlengésbe, gyorsan megjegyzem, hogy most egybe is nagyon rendben volt a csapat, ami a két évvel ezelőtti budapesti bulijukról azért nem volt elmondható. Látszott, hogy élvezik, amit csinálnak, tökéletesen szólt az egész, és ami a legfontosabb, a közönség élvezte. Mit élvezte? Egyenesen extázisba ugrálta, énekelte végig a bő másfél órás bulit. A legújabb dalokat is kívülről fújta a csordultig megtelt Barba Negra, hát még az olyan nagy slágereket, mint a Trigger, a Take This Life vagy az Only for the Week.
Zengett az egész ház, és koncert után még jódarabig zengett az egész környék. És noha az In Flames számomra már rég nem az a zenekar, ami anno a Colony, Claymen időkben volt, bulit még most is első osztályúan tudnak levezényelni. Mert ez a koncert nem csak jót szólt, de hatalmasat is robbant. Nem kell és nem is lehet, hogy mindenkinek egyforma legyen a véleménye az új albumról, de ameddig ilyen bulikat csinálnak, ilyen lelkesedéssel, energiával, addig az In Flames létezni fog, és léteznie is kell, hogy lángokban tartsa a rajongóit.
További képek a buliról ITT!
