Mi a közös Skóciában, Ausztráliában, Németországban és Kanadában? Biztos van rengeteg minden, de jelen esetben az, hogy szeptember 27-én, szombaton mind a négy nemzet tiszteletét tette a Barba Negra klubban, ahol egy-egy zenekaruk ontotta magából a jó kedvet, no meg a metálzenét. Ausztráliából a Troldhaugen nyitotta az estét, majd képzeletben repültünk egyet a juharlevél alá, és jött a Crimson Shadows, irány Stuttgart, Németország, ahol a 25 éves Brainstorm az ügyeletes riff felelős, majd előkerülnek a falábak, a szemkötők, a kipreparált papagájok, csapra verjük a rumos hordót és egyszerre kiabáljuk bele a levegőbe, hogy „YARR”, indul a kalóz tánc a skót Alestormmel.
Hálátlan feladat előzenekarnak lenni, főleg akkor, ha több is van belőle, hisz a nagyon korai kezdésre, kb. negyed hétre, még alig-alig értek oda az emberek, így a Troldhaugen egy nagyon szűk létszámú közönségnek mutathatta be, hogy valami nagyon nincs rendben Ausztráliában. Hogy a sivatagi homokba kevertek valami hallucinogén szert, vagy a tenger vize ennyire ártalmas, esetleg a kenguru húsa kelt olyan hatásokat, mintha az ember betépett volna, nem tudom, de a zenekar tagjai – különösen az énekes – úgy ugráltak, vonaglottak a színpadon tőle, mint egy epilepsziás Tasmán ördög. A zenéjüket tekintve is maradtak különcök. Egy nagyon eklektikus folk zenét varázsoltak elénk, ami nyomokban tartalmazta az Alestormos kalózkodást is. Az a pár tucat ember, aki erről nem maradt le, az szerintem hálás lehet, mert tényleg különleges élmény volt ez. Különösen az Abba-Gimme,Gimme feldolgozásuk, ami egy eszement táncpartivá változtatta az egész Barba Negrát. A klasszikusabb heavy metált kedvelő Brainstorm rajongóktól kezdve a Johnny Deppé sminkelt Alestorms fanokig mindenki elismerően tapsolt, mikor a kb. félórás koncertjük végén a zenekar levonult, hogy átadja helyét a kanadai Crimson Shadowsnak. Egy biztos, így kell egy felejthetetlen estét felvezetni.
A Crimson Sahdows merőben más vonalat képviselt, mint a Troldhaugen. Ők inkább a Brainstorm féle klasszikusabb heavy, power vonalat erősítették (bár hozzá kell tennem, annak is a legkeményebb verzióját). Egy dob és basszusgitár centrikus zenéről volt szó, ami power metálos duplázó orgiák mellett sem riadt meg a thrashesebb zakatolásoktól sem. Itt nem az volt a lényeg, hogy megtáncoltassák a nagyérdeműt, hanem hogy headbangelésre és esetleg egy kisebb pogózásra késztessék őket, ami be is jött. Ugyan akik ereiben rum folyt az este folyamán, azoknak ez a zene talán távolabb állt attól, amit igazán szeretnek, de elvitatni, hogy profi zenészekről volt szó, akik maximális odaadással csinálják azt amit szeretnek, nem lehet. Külön kiemelném Morgan Rider basszert, akinek pókujjai alatt az egész este legjobb bőgő futamait hallhattuk. Már ezért is megérte megnézni a Crimosn Shadows zenekart.
Nyolc előtt pár perccel, a német Brainstorm lépett a színpadra. A negyedévszázados német heavy metál zenekar már teljes műsoridőt játszott, hisz legalább akkora nevei voltak az estének, mint az 
Alestorm. A rengeteg kalózsapka között, azért fel-feltűntek az idősebb generáció bőrdzsekijei, akik kifejezetten Andy B. Franckék bulijára voltak kíváncsiak. Idén jelent meg a csapat tízedik stúdió albuma Firesoul címmel, ami természetesen a buli gerincét is képezte. Ezen a koncerten is nagyon egyszerű volt a képlet. A Leva, Bernert , Ihlenfeld, Loncaric ritmus szekció tolta a vad alapokat, amire Franck közönség-énekeltetős témái remekül feküdtek. Szeretem az ilyen zenekarokat, mert ha esetleg még otthon nem is nagyon hallgatom őket, élőben akkor is megfognak. Van egy olyan alapütem a heavy metál zenében ami élőben, jó hangosítás mellett ( ami aznap este a Barba Negrában szinte kiváló volt) megmozgat bárkit. Akarva-akaratlanul is elkezd a lábad és a fejed járni rá. Az öt zenész arcáról sugárzott, hogy élvezik azt amit csinálnak, és az sem zavarja
őket, hogy nem miattuk volt itt a tömeg nagy része. Pedig a Brainstorm már akkor ontotta magából a metált, amikor az Alestromos kalózoknak még csak az óvodában volt rumoshordó a jelük. Andy Franck pedig nem győzte hangsúlyozni mennyire is szeretnek Budapestre járni, különösen a 2005-ös legendás PeCsás bulijuk óta. Hidegvérű profizmussal tolták le a nekik szánt bő egy órás bulit, majd vastaps közepette levonultak. A Színpadot eltakarták egy függönnyel, és megkezdődött a gyors átalakítás a kalóztámadáshoz.
Az Alestorm egy nagyon különleges helyet foglal el a zenei palettán. Ugyan nem ők voltak az elsők és egyetlenek, akik a kalóz létet házasították a metál zenével, de kétségkívül ők a legsikeresebbek ebben. Egyre nagyobb felhajtás övezi őket akármerre járnak, de ettől még megmaradtak azoknak az egyszerű, kedves, mosolygós skótoknak akiknek sok-sok éve 
megismerhettük őket. Nem zárkóznak be a backstagebe, hanem kint mászkálnak a közönség között, mindenkivel kedvesen lepacsiznak, készítenek közös fotókat. (Mondjuk ez az este többi zenekarára is igaz volt.) És teszik ezt úgy, hogy nem tűnnek fáradtnak. Pedig ne felejtsük el, hogy ez a négy zenekaros turné, szeptember 12-től október 26-ig folyamatosan, szünet nélkül tart. Negyvenhárom állomás egymás után. Mégis, teli energiával vették birtokba a színpadot fél 10 magasságában. És ahogy a Walk The Plank első hangjaiba belecsaptak a srácok, elszabadult az igazi parti. Mindenki ugrált, énekelt. Sapkák repültek a magasba, néhol pedig, a nagy örömben elrepülő söröspoharak okoztak meglepetést, de ez itt már senkit nem érdekelt. Nyáron jelent meg a legújabb lemezük Sunset on The Golden Age címmel, amiről rögtön kilenc számot is megkaptunk. Bevallom, eddig ez az album elkerülte a figyelmemet, habár a FEZEN-es idei koncertjükön, már kicsit ismerkedtem vele. De akkor vagy nekem nem tűnt fel, vagy nem játszották azokat a dalokat, amiben a billentyűs Elliot Vernon hörög. Zseniális. Hihetetlen, milyen jót tesz a kalózos táncdal mulatságnak a keményebb, death metálosabb hörgős téma. Jó, nem azt kell elképzelni, hogy végig ilyenek a dalok. Csak néha-néha, egy-egy sort, refrén részletet vokálozik ily módon, Cristopher Bowes énektémáira a legfiatalabb kalóz gyermek. Persze a legnagyobb sikert a klasszikusnak számító slágerek, a Keelhauled, a Nancy The Tavern Wench, vagy a Wolves of the Sea hozták magukkal, de meg kell állapítani, az új album dalai is fénysebességgel érnek be közönségkedvenccé. Szinte nem volt olyan szám, amit ne énekelt volna teli torokból a bő háromnegyed háznyi közönség. (Talán egyedül a Rumpelkombót nem, de azt meg csak azért nem, mert szerintem az emberek nagyrészt észre sem vették, ezt a csendesen elbújó alig hat másodperces nótát a Keelhauled végén.)
Muszáj vagyok megemlíteni, hogy számomra az Alestorm nem csak amiatt számít kedvencnek, mert hihetetlen hangulatú bulikat csinálnak, hanem azért is, mert két poszton van benne olyan zenész, akik technikai kvalitásukkal is mindig lenyűgöznek. Az egyik Peter Alcorn dobos. 
Brutálisak a témái. Ő nem csak az a dobos, aki tempót ad, hanem színesít is. Rendkívül képzett zenész, biztos vagyok benne, hogy más is, akinek kicsit jobban rá van állva a füle az ilyen finomságokra, észreveszi a szépséget a játékában. A másik muzsikus, aki miatt megéri az Alestorm koncerteket látogatni az Dani Evans gitáros. Már a kiállása is egyedi, hiszen az urat nem áldotta meg az élet kosaras termettel, de még egy kézilabda kapusnak is alacsony lenne. Néha olyan érzésem van, az ő mélynövésű termetét nézve, a majdnem a hasa közepéig érő szakállával, mintha az Alestorm a Gyűrűk Ura forgatásról szedte volna őt össze, mint ötös számú statiszta törp. De nem ez az egyetlen különlegessége. Nagyon jó gitáros Dani. Anno a bandában basszerosként kezdte, aztán később áttért a hathúrosra és azóta ő a riff felelős a csapatnál. Azokért a riffekért felel, amelyek szerintem az egész Alestorm zene gerincét adják. Markáns, kemény, de táncolható riffek, amire építkeznek a billentyűs hangszerek a későbbiekben. Látványosan is játszik, de ugyanakkor vannak nagyon nehéz témái is. Néhány szólója pedig egyenesen élményszámba megy, ha az ember zenész szemmel figyeli, és nemcsak mint laikus bulizó van jelen a koncerten. Persze nem feledkezhetünk meg a frontemberről, Mr. Bowesról sem, hiszen mint eddig mindig, ismét hibátlanul tartotta lázban a közönséget, és késztette ivásra minden egyes alkalommal, amikor csak felemelte a sörös dobozát, vagy a rumos kóláját. Sosem volt egy kiemelkedő énekes, viszont hibátlan frontember, és a legtöbb ember számára Ő az Alestorm igazi zászlóvivője.
A koncert végére aztán igazi örömünnepbe csöppentek a Barba Negra látogatói. A záró Rum című tételben már igen nagy fejetlenség uralkodott a színpadon. Feljöttek a Troldhaugen és a Crimon Shadowsosok is, együtt üvölteni a mikrofonokban, hogy RUM-RUM, míg Elliot Vernon billentyűs átvette Cristopher frontemberi és szintetizátoros szerepét, hiszen a zenekar vezetője úgy döntött, a szám végét ő már a közönség tetején úszva élvezi végig. A záró taktusok után Elliot köszönte meg a közönségnek a fergeteges estét, míg Cristophert a rajongók a levegőben úsztatva egyenesen a pultig vitték, ahol italozgatással folytatódott az este.
Nagyon jó este volt, kezdve az elvetemült ausztráloktól, a keményebb zenében úszó Crimson Shadowson át, a német metál zene ikonjáig, a Brainstormig. És a hab az amúgy is tökéletes tortán, az egyik legjobb Alestorm buli volt, amin valaha voltam. Még sok ilyet szeretnénk látni. Nagyon örülök, hogy a 15 éves Hammer Concerts tető alá hozta ezt, a sokak számára felejthetetlen estét. Kizártnak tarom, hogy ezután bárki rosszkedvűen távozott volna, illetve, hogy ne csalt volna mosolyt az arcára bárkinek egy ilyen este, akármennyire is rosszkedvvel érkezett volna esetleg. Hiszen, ahogy az egész Barba Negra megénekelte a skót kalózokkal: So come take a drink and drown your sorrows, And all of our fears will be gone till tomorrow. We’ll have no regrets and live for the day, In Nancy’s Harbour Cafe (vagy épp Barba Negra Music Clubban).
További képek az estéről ITT!
