Nem voltam a tavalyi Fezenen, így aztán nincs viszonyítási alapom, de a sátrak számából, illetve abból, hogy a reggeli fürdés viszonylag akadálymentesen történt, arra következtetek, hogy az idei fesztiválon kevesebben választották a sátorlakós életmódot. Nem úgy a délutáni/esti koncertdömpinget, hiszen a bulikra rendesen megtelt a régi MÁV pálya és környéke. Nekünk sátorozóknak azért el kellett ütni délutánig az időt, így aztán maradt a bevásárlás, városnézés, na meg, aki okostelefonnal van megáldva, annak a szabad konnektorra való vadászat a kihelyezett mobiltöltő állomáson. Mi helyette szerencsejátékon próbáltuk visszanyeri az előző nap italra költött vagyonunkat – nem sok sikerrel – így aztán a koncertek kezdetével újra megszálltuk a színpadok előterét.
Vagyis azok, akik megbirkóztak a nagy meleggel, mert a Kalinka Nagyszínpad előtt 16 órakor, a Dorothy fellépésénél még iszonyatosan tűzött a nap. Nem csoda, hogy a három hölgy is kisnadrágban tolta le a bulit, ami számomra plusz pontot jelentett. Azonban sajnos csak ez volt részemről kedvező, mert a zenével már nem vagyok kibékülve. Már az italkimérő egységben is arról beszélgettek az emberek, hogy a Dorothys lányok valamit nagyon jól csinálhatnak, mert hihetetlenül gyorsan berobbantak a köztudatba. Azonnal nagylemez az ország legnevesebb rock/metal lemezkiadójánál (jó, ma már, ha van pénzed, akár szerzői kiadásban is piacra dobhatod a hanghordozódat), országos turné a Road zenekarral (hiába, a gyöngyösiek összetartanak), és gyakorlatilag szinte az összes rockfesztiválon való szereplés (ráadásul a nagyszínpadon). Szóval Dorothyék rendesen beindultak, pedig ha zeneileg nézzük a produkciót, számomra érthetetlen ez a nagy siker. Ebből a Road/ Depresszió/ Rómeó vérzik/ Junkies vonalból van kismillió hazánkban, akik jobban űzik ezt a pörgős, punkos rock’n’roll-t. Ja, vagy az a különbség, hogy ők lányok? Ám legyen, én nem vagyok kibékülve velük, legfőképp pedig Dodo hangjával nem, akinek dallamai rémesen sablonosak, egysíkúak. A közönség is leginkább a Szeress, utállak című tételnél mozdult be, amelynél a csajok színpadra hívták Road Mátét (ha már a lemezen is featuring-ezett a dalban, na meg amúgy is ők voltak a következő fellépők.
Már többször hangsúlyoztam és több versenyen a szavazataimmal is alátámasztottam, hogy hazánk egyik legjobb koncertzenekara a Road. Még úgy is, ha idén nyáron Mátééknak még a szeszélyes időjárással is meg 
kellett küzdeniük: viharmosta fellépés (Rockmaraton), szintén a vihar miatt elmaradt koncert (Kanizsa Feszt), most pedig a hatalmas hőség volt a zenekar ellenfele. Persze ők mit sem foglalkoztak ezzel, iszonyatos energiát zúdítottak az arcunkba. Igazi best of válogatást kaptunk tőlük, amit a közönség nagyon értékelt. Mit számított a hőség, ment a pogó és a darálás ezerrel. A bulit végig a kezükben tartották a fiuk, mindenki boldog lehetett. Én is az voltam, na meg csatakos a sok headbanger-ezéstől, így nem vágytam a heves megye Roadjait követő Lordra, inkább valami belassulást szerettem volna, ezért a HammerWorld csarnokot céloztam meg…
…amely gyakorlatilag a Fezen Klubbal egyezik meg. Ezen a színpadon lépett fel a Holdampf Gábor vezette hazai doom-legenda Magma Rise. Sajnos itt már inkább szellős volt a terem, akadálymentesen jutottam az első sorba, hogy Gábornak biccentsek egyet a fejemmel, de ő ekkor már átszellemülten ontotta a doomos basszust. A műfaj szerelmesei nem panaszkodnak, mert kicsiny hazánk underground köreiben sok banda űzi ezt a műfajt, mégis azzal szembesültem, mintha Gáborékra talán kevesebben figyelnének. Pedig az azóta már bakeliten is beszerezhető The
Man In The Maze korongjuk elnyerte a Hangsúly, Hungarian Metal Awards-on a 2013-as év legjobb lemeze címet. Ez a negatív érdeklődés érthetetlen számomra, végtére is véleményem szerint itt dobol hazánk legjobb dobosa, Bánfalvi Sanyi, aki nem csak metal berkekben alkot maradandót (lásd Ákos zenekara). Szerencsére a zenekar mit sem törődött a gyér nézőszámmal, élvezettel tolták a számukra oly kedves muzsikát. Hegyi Kolos arcáról is végig sugárzott az öröm miközben zúdította felénk súlyos, mély riffjeit. Soha rosszabb koncertet, és remélem az új Magma Rise lemez is olyan sikereket ér majd el, mint az elődje.
Visszabattyogtam a nagyszínpad elé, ahol a Lord még játszott néhány nótát, de a nagy meleg, illetve a csinos ladánybenei pultos lányok miatt az italkimérő egységet választottam. Na meg gondolatban készültem az est első hazai/nemzetközi sztárbandájára, az Ignite koncertjére. Sajnos eddig nem láttam őket élőben, így kíváncsian vártam a banda frontembere, Téglás Zoli miként kommunikál majd a számára hazai közönséggel. Megkaptam a válasz: nagyon! Zoli szinte az egész buli alatt végig magyarul beszélt hozzánk, szavaival élve: „fucking nagy buli”-t nyomtak. És itt most álljunk meg egy szóra. Rádiónk, és a hozzá tartozó internetes felület minden egyes dolgozója maximálisan elzárkózik a politikától. Ezt már az elején elterveztük, a politika-mentességet pedig azóta is követjük. Azonban nem mehetek el szó nélkül az előtt, hogy az
itthoni nemzeti rockot űző zenekarok egytől egyig példát vehetnének Zoliról. A Kaliforniában élő frontembernek amerikai létére sokkal őszintébb a magyarsága, mint itthon a legtöbb embernek. Magyar ugyan, de elég távol él az országtól, azonban büszke arra, hogy honnan származik, és ezt nem csak a bőrén lévő tetoválásokkal igazolja. Elmondta a frankót, nincs jobb vagy bal, nincs fekete vagy fehér. Nem voltak a szavai mögött hangzatos rigmusok, szabályok, hogy hogyan is kell magyarnak lenni. Ő egyszerűen csak az, őszintén, naivan. Ugyanezt a hazai nemzeti bandákon és azok közönségén már nem igazán érzem. Szóval az est fénypontja egyértelműen Zoli volt (amit éjszaka a Cadaveres tagjai is elismertek, hogy egy ilyen fantasztikus frontember után nehéz bármi jót is mondani a deszkákon). Persze a setlist igazi slágerének a magyar nyelvű Falu, illetve az A Place Called Home magyar verziója számított. Az akkora már több ezerre duzzadt közönség együtt énekelte Zolival a sorokat. De ez így is van rendjén egy magyarországi Ignite bulin. A sok „fucking” keverve a magyar szavakkal pedig a mai napig megmosolyogtat, olyannyira, hogy meghallgatás gyanánt elő is vettem a banda Our Darkest Days lemezét.
A buli után mindenki örömtől sugárzó arccal indult magához venni a hűsítő folyadékot, hogy aztán készüljenek a „végső visszaszámlálásra”. Anno, amikor bejelentették az idei Fezen fellépőit, számomra egyértelmű volt, hogy a svéd Europe, és a gyermekkorom zenei hogyan-fejlődését jelentősen befolyásoló Skid Row miatt részt kell, hogy vegyek a fesztiválon. Főleg úgy, hogy a Europe két évvel ezelőtti szegedi produkciójáról lecsúsztam. Most is sokat kellett rájuk várni. Hiába történt meg az Ignite utáni átszerelés, az Intro-t többször is elindították, mire a zenekar tagjai végre megjelentek a színpadot elborító látványfüst mögött. Bevallom töredelmesen, hogy a banda 2000-es évekbeli újjáalakulásától számított anyagait már nem igazán hallgatom. Pedig azóta már négy nagylemezzel rendelkeznek, és én legjobb esetben is csak egyszer hallgattam meg azokat. A bandát gyerekfejjel azonban nagyon szerettem. Sőt, messzebb megyek: 1991-es Prisoners In Paradise című lemezük az én képzeletbeli Top 10-es listámban előkelő helyet foglal el. Pedig ahány lemezt eddig hallottam, az bizony nem kis teljesítmény a srácoktól. Így aztán
külön öröm volt számomra, hogy bekerült a repertoárba a Girl From Lebanon (sajnos csak az az egyetlen arról a számomra klasszikus albumról). De hát volt itt Superstitious, Carrie, Rock The Night is a fénykorból. Külön pozitívumnak számított John Norum játéka, hisz ő a rockszakma egyik legfeelingesebben játszó gitárosa, és ezen a koncerten is övé volt a főszerep. Más kérdés, hogy a közönség nem túl tüzesen reagált a zenekarra. Joey Tempest Téglás Zoli után még magyarul is próbálkozott néhány mondattal (persze papírról), de a nagyszámú közönség nem úgy reagált rá, mint Zoli esetében. Persze a buli végéről nem maradhatott le a The Final Countdown sem, mert valljuk be, a Europe tulajdonképpen egyet jelent ezzel a dallal. Ez egy olyan teher, amivel nem lehet könnyű együtt élni. Ha eljátsszák koncerten, akkor az a baj, ha nem játsszák, akkor az. Több interjúban olvastam/hallottam, hogy a banda tagjainak ez a nóta már púpnak számít a hátukon, ez pedig a dal eljátszásánál ki is ütött az arcukra. Mindent egybevéve, azért bebizonyították, még így veteránként sem felejtettek el zenélni.
A nap levezetéseként rohantam át a HammerWorld csarnokba, ahol már javában zúzott a Cadaveres. Sietségem nem volt véletlen, ugyanis a banda tavalyi Demoralizer albuma nálam bőven az év legjobb hazai nagylemezének számított. Érdekes, hogy Körmi egy korábbi interjúban úgy nyilatkozott nekem, hogy ez a mondjuk úgy „slágeres” stílus a Cadaveres-fanoknak nem annyira jött be, mint a korábbi albumaik, így kénytelenek lesznek zeneileg kicsit visszakanyarodni majd. Szerencsémre azonban több dalt is nyomtak róla, így kellően élveztem a bulit. Már amennyire sikerült beszorítanom magam, ugyanis rogyásig megtelt a csarnok. Olyannyira, hogy még az emeleten is ment a pogó. Most vagy azért voltak sokan, mert a Cadaveres helyi zenekarnak számít Székesfehérváron, vagy Körmi látta rosszul a közönség véleményét a tavalyi lemezzel kapcsolatban. Persze aztán az is lehet ám a háttérben, hogy időre volt szükség, míg az új nóták beérnek a rajongóknál. Mindenesetre fantasztikus bulit nyomtak, egyben produkciójukkal megkoronázták a Fezen második napját…
…így aztán elégedetten (na meg izomfájdalommal a nyakamban) indultam vissza a sátorba, ahol megfáradt társaim már addigra beverték a szunyát. Én pedig úgy voltam vele, hogy a java még csak holnap vár ránk a Skid Row bulin – hogy tévedtem-e vagy sem, a következő beszámolóból kiderül.
További képek a Fezen második napjáról ITT!
Az első nap történései ITT, míg a nulladik nap eseményeiről ITT olvashattok!
