Amikor 2010 májusában dühösen és csalódottan jöttem ki, az azóta sajnos megszűnt Metálfeszt Open Air nagyszínpadától, nem gondoltam volna, hogy én valaha is elmegyek még egy Sonata Arcica koncertre. Azt meg végképp nem, hogy még akár élvezni is fogom. A négy évvel ezelőtti gyalázatos koncert élmény után, azonban mégis úgy hozta a sors, hogy idén újra szembe kerültem a Tony Kakko vezette finn csapattal. A farkasok a Club 202 színpadát jöttek felperzselni, és ha már erre jártak, gondoltam még egy utolsó esélyt kapnak, hogy jóvátegyék a múltban okozott sérelmeket.
Eleve nehéz eset számomra, egy ilyen koncert, mert aki ismer, az tudja, hogy ez a szimfonikus metálkodás nem az én világom. Néha-néha elmegy, és egy-két dal szeretek is, de hosszútávon kiráz tőle a hideg. Ha ehhez hozzávesszük, a négy évvel ezelőtti tragikus első randevúmat a Sonata Arcticával, akkor egy tízes skálán mínusz ötről kell feltornázni magát a finneknek.
A bulit az olasz Trick or Treat zenekar kezdte, akik a kezdeti Helloween tribute korszakukat kinőve, mára már egy igazi power metál csapattá fejlődtek. Viszont akármennyire is jó az amit csinálnak a maga nemében, nem látom bennük azt az átütő erőt, ami ahhoz kéne, hogy kitörjenek, az örökös előzenekari szerepből. Kellemes volt, hangulatos volt, de se több se kevesebb. Ezt kell csinálnia egy felvezető bandának.
P
ontban kilenckor a Sonata Arctica foglalta el a színpadot. Itt már javítottak egy pontot a négy évvel ezelőtti metálfesztes bulihoz képest, ahol majd negyven percet késtek. Ugyan idén már jelent meg egy új Sonata Arctica album, Pariah’s Child, és erről is vettek elő pár dalt Tonyék, a show gerincét a régebbi dalok adták, aminek külön örülök. Meghallgattam ugyan az új albumot, de őszintén nem hagyott bennem sok nyomot. Így mikor az olyan kedvenceim, mint a Full Moon, a White Pearl, Black Oceans, az I Have a Right vagy a San Sebastian felcsendültek nagyon tudtam örülni. Volt olyan pillanat amikor elfeledtem a korábbi sérelmeimet, és egészen élvezni tudtam a koncertet, de volt sajnos olyan is, amikor épp nem szólt valami jól a színpadon, vagy nem azt a lelkesedést láttam a zenészektől amit elvártam, akkor újra felrémlettek bennem a korábbi emlékek.
Nem volt rossz összességében a koncert, a közönség nagyon élvezte, és mint írtam, nekem is voltak jó pillanataim, amikor már majdnem együtt énekeltem a szöveget Tonyval, de továbbra sem lesz a kedvenc zenekarom a Sonata. Ami nagyon bántott, az az, hogy Tony már nem tudja azt kiénekelni, amit évekkel ezelőtt még simán lehozott, és ez egy ilyen zenénél nagyon fontos lenne. Az ének itt olyan mint máshol a gitár vagy a dob, ez viszi hátán az egészet, és ha picit is hamis, vagy csúszik akkor az egész borul. Voltak hibák Tonynál és ez rányomta a képét az egész koncertre. Akit viszont muszáj megdicsérnem, az az új basszusgitáros Pasi Kauppinen, aki csak tavaly csatlakozott a zenekarhoz, de olyan energia van benne, ami átragadt mindenkire a színpadon és a közönségben is, ami ritkaságszámba megy. Öröm volt nézni a játékát, a viselkedését, a mimikáját.
Sokkal jobb koncert volt, mint amit utoljára láttam tőle. Sokkal jobb érzéssel jöttem ki, mint akkor. És ahogy az arcokat láttam a buli után a Club 202-ben vagy a villamosra várakozva, mások is élvezték és ez a lényeg. Javítottak a szememben elég sokat, de továbbra sem fogom itthon rongyosra hallgatni a SA albumokat. Viszont, ha esetleg megint erre jönnek….
Setlist:
Intro
1. The Wolves Die Young
2. Losing My Insanity
3. My Land
4. In the Dark
5. Victoria’s Secret
6. What Did You Do in the War, Dad?
7. FullMoon
8. X Marks the Spot
9. Love
10. White Pearl, Black Oceans…
11. I Have a Right
12. Replica
13. Kingdom for a Heart
14. Wolf & Raven
Ráadás:
1. Blood
2. San Sebastian
3. Don’t Say a Word
Outro – Vodka
További képek itt:
{igallery id=7293|cid=8|pid=1|type=category|children=0|addlinks=0|tags=|limit=0}
És itt:https://www.facebook.com/media/set/?set=a.743660605691543.1073741884.104378096286467&type=3
