A kritikusoknak nem szokásuk a koncertlemezeket klasszikus státuszba helyezni, mondván, az ilyen albumok nem többek egy egyszerű „best of” lemeznél, melyre a banda kiválogatja a legjobb dalait, majd a felvételre a technikai személyzet rákever némi közönségzajt. Pedig aztán a Deep Purple 1973-as Made In Japan, a Scorpions ’85-ös World Wide Live vagy akár a Maiden szintén abból az évből származó Live After Death korongja is megérne egy-egy írást. Ráadásul csak hármat említettem a megszámlálhatatlan, remek hangulatot árasztó koncertkiadványokból. És itt van a negyedik, amely számomra minden tekintetben az első volt. Nyugodtan kijelenthetem, ezzel a lemezzel vesztettem el a rockzenéhesz fűződő szüzességemet. Ha 1987-ben bátyám nem tér haza a pestlőrinci Oké hanglemezboltban, a Panni nénitől vásárolt Live…In The Raw kazettával, talán a mai napig elkötelezett Modern Talking rajongó lennék. Igazság szerint nem tudom a duó létezik-e még napjainkban, arról viszont nemrég számolhattam be, hogy a Blackie Lawless vezette W.A.S.P. 2015-ben is tarol, erről ékes bizonyíték az idei Golgotha nagylemezük. Most azonban kanyarodjunk vissza a múltba, a Gyömrőn található Állomás utcába, ahol 1987-ben az idős lakók tiltakozásainak ellenére felcsendültek a banda legjobb dalai, én pedig sodródtam a dallamok szárnyán.
A nyolcvanas évek elején járunk Los Angeles-ben. Egy sor glam rock/metal zenekar indítja karrierjét akkoriban – Mötley Crüe, Ratt, Quiet Riot – és persze 1982-ben a basszusgitáros-énekes Blackie Lawless vezetésével a W.A.S.P. is beindul. Ez a csapat egyike azon bandáknak, melyek történetét igazából egyetlen egy ember életpályája köré fel lehet építeni. A csapatot Steven Edward Duren, egy New York-i születésű gitáros/énekes alapította, aki szerencsét próbálni érkezett Los Angelesbe a ’70-es évek végén, miután otthon nem talált megfelelő zenésztársakat (egy ideig még a New York Dollsban is játszott, de ott sem találta a helyét). Felvéve a Blackie Lawless művésznevet elsőként a Sister névre hallgató bandában nyomult, ahol egy rövid ideig már a W.A.S.P. későbbi gitárosa, Randy Piper is megfordult, sőt, Blackie állítása szerint a másik gitáros, Chris Holmes is, és akkor még nem is említettem a bandából Nikki Sixxet. Szép csapat ugye? Ennek ellenére a Sister nem jutott el a nagylemezig, 1978-ban fel is oszlottak. Sixx a London nevű csapatban, Blackie pedig a Circus Circusben folytatta. Utóbbi zenekar ismét soraiban tudhatta Randy Piper gitárost. A W.A.S.P. 1982-ben, a Circus Circus romjain alakult annak nagyjából utolsó felállásából, azaz Blackie és Randy mellett Rik Fox basszusgitárossal, illetve Tony Richards dobossal.
A csapat 1982. szeptember 21-én a Los Angeles-i Troubadour klubban adta legelső koncertjét és már abból a produkcióból is sejteni lehetett, hogy itt bizony botrány lóg a levegőben. Szinte nem volt olyan közismert politikus, akit Blackie Lawless frontember a dalok közötti szünetekben ne küldött volna el melegebb éghajlatra. Gyakorlatilag miattuk hozták létre a P.M.R.C. (Parents Music Resource Center) nevű országos szintű szervezetet, akik kifejezetten a rockzene cenzúrázására szakosodtak. A szervezet tagjai arra esküdtek, hogy a serdülőkorban lévő fiatalokat a rockcsapatok dalszövegei rossz irányba fordítják. Amelyik szövegbe csak lehetett, azonnal belekötöttek. Nem véletlenül mondják, hogy a W.A.S.P. ezzel a lázadó húzással többet ártott a műfajnak, mint használt. Blackie-t ez persze cseppet sem zavarta, sőt még inkább belehúzott. Emberi koponyából művért ivott, nyers, véres húst dobált a közönség közé, apácákat feszített meg a színpadon (egyszer egy híres szenátor lányát is felkérte a szerepre, aki örömmel vállalta is, persze gondolhatjátok, hogy apuci erre mennyire bepöccent), provokatív politikai kirohanásaival pedig magára haragította az összes „nagykutyát”. A Rik Foxot váltó Don Costa azonban még a frontemberen is túltett. Az egyik fellépés előtt egy sajtreszelőt erősített a basszusgitár hátára, aztán a koncert közepén hirtelen megfordította a hangszert, és csontig lereszelte a húst mindkét ökléről, hogy aztán vicsorogva bámulja a kezeiről lecsorgó vért. Totál elmebeteg volt a faszi. Ez még Blackie-nek is sokk volt, ki is baszta a bandából. Helyette Lawless vette át a basszusgitárt is, az éneklés mellé. Ugyanakkor érkezett egy új tag, a gitáros Chris Holmes. A W.A.S.P. ezután gyakorlatilag hónapok leforgása alatt vált Los Angeles egyik legfelkapottabb koncertzenekarává.
Horrorisztikus fellépéseiknek, nyers, állati vadságuknak köszönhetően hírük messze megelőzte őket. Látványosan sokkoló és rendkívül sikeres koncertjeik miatt 1983 második felében Rod Smallwood, az Iron Maiden menedzsere is letévedt egy bulijukra, és egyből tudta, hogy aranytojást tojó tyúkot lát. Rod leigazolta saját cégéhez a bandát, majd már az ő segítségével szerződtek le végül a Capitol Records-hoz a következő év elején, akik 1984. augusztus 17-én megjelentették első albumukat. A szimplán W.A.S.P. névre keresztelt lemez a korszak meghatározó producere, Mike Varney és Ozzy-val karriert építő Duane Baron hangmérnök közreműködésével készült. Ami a dalokat illeti, csak azokat említem meg az írásomban, amelyek a Live…In The Raw koncertre is felkerültek. Az I Wanna Be Somebody a csapat egyik leghatalmasabb himnusza gyors tempójával és egyszerű, de annál hatásosabb refrénjével (a dal a Vh1 top 100 hard rock listáján a 84. helyre került). Másik alapdal a jellegzetesen tördelt, törzsi ritmusokra épített L.O.V.E. Machine, melyfülbemászó és jellegzetes refrénjével a koncertek kötelező pillanata volt, a Sleeping (In The Fire) power balladája pedig azt mutatja, hogy már ekkor sem csak kizárólag a sokkolásra épített a banda.
Hiába volt sikeres a debütáló album, a Capitol embereit idegesítették a Tony Richards drogozásáról és harsány viselkedéséről szóló pletykák, és mivel rengeteg pénzt toltak a bandába, így Lawless-ék kénytelenek voltak megválni a dobostól. A W.A.S.P. Steve Riley dobossal kezdte meg a turnézást, ráadásul a banda Smallwoodnak és a kiadónak köszönhetően megcsípte a KISS aktuális turnéját a tengerentúlon. A W.A.S.P. 1985 tavaszán már valóságos sztárként kezdhette meg a munkát a második lemezen (a debüt ekkorra nagyjából egymillió példányban kelt el világszerte), amely végül 1985. november 9-én jelent meg The Last Command címmel. Míg az első album 74. volt a Billboard 200 listán, a második pedig már a 47. helyre ért fel, 1986-ra átlépve az 1 milliós eladást, ami már akkor is soknak számított. A lemez legfontosabb kulcsdalai a koncertlemezre is felkerült Wild Child, valamint a rock and rollos Blind in Texas, melyek meg is jelentek kislemezen, igaz, sikert csak mérsékelten arattak.
Mivel a P.M.R.C. mellett mások is állandóan fenyegették a tagokat, Randy Piper gitáros nem is bírta a nyomást, így lelécelt. Helyette újra a frontember ragadt gitárt, míg basszerosnak Johnny Rod érkezett. A harmadik albumuk 1986 szeptemberében jött ki Inside the Electric Circus címmel, ahol Blackie gitárra váltott és Ray Charles I Don’t Need No Doctor dalának feldolgozásával a banda végül radikálisan szakított a belezős külsőségekkel, átlendültek egy egészen más irányba. Az Inside The Electric Circus című dal a mai napig Blackie egyik legjobb szerzeménye, de helyet kapott a koncertlemezen a szintén kiváló a 9.5. N.A.S.T.Y. is. És hogy valami újat is kapjunk a „best of” show mellé, a The Manimal, illetve a Harder Faster képében két friss nótát is elnyomtak az amúgy a Long Beach-i arénában, 1987. március 10-én rögzítésre került koncerten. A hab a tortára pedig a Rémecskék című horrorkomédia (nem összetévesztendő a Szörnyecskékkel) második részének betétdalaként szolgáló Scream Until You Like It stúdióverziója. Aki szimplán jó zenére vágyik, vagy kíváncsi a W.A.S.P. első időszakára, annak abszolút ajánlott a Live…In The Raw.
Pontszám: 10/10
Az együttes tagjai:
Blackie Lawless – ének/gitár
Chris Holmes – gitár
Johnny Rod – basszusgitár
Steve Riley – dob
A lemezen hallható dalok listája:
01. Inside The Electric Circus
02. I Don’t Need No Doctor
03. L.O.V.E. Machine
04. Wild Child
05. 9.5.-N.A.S.T.Y.
06. Sleeping (In The Fire)
07. The Manimal
08. I Wanna Be Somebody
09. Harder Faster
10. Blind In Texas
11. Scream Until You Like It
