Írásom előtt átnéztem, hogy eddig milyen zenekarok lemezeivel foglalkoztunk a KlasszikuShock rovatban. A tradicionális, vérbeli heavy metaltól kezdve az ős glam rock-on keresztül a gothic muzsikáig több műfajjal foglalkoztunk. A lemezekről írt cikkeink fürkészése során azonban volt némi hiányérzetem. Nem találtam klasszikus US power metal korongokat. Jó, persze lehetne még sorolni, hogy milyen zenei műfajt felejtettünk eddig ki, van belőlük bőven, de hétről hétre igyekszünk majd ezt pótolni. Mi is az a power metal? Érdekes, hogy ez a stílus az évek során kicsit más szemszögből lett megközelítve. Napjainkban power metal kifejezés alatt sokan az újgenerációs, melodikus európai bandákat emlegetik, mint a Hammerfall vagy a Sonata Arctica. Ellenben a ’80-as évek közepén egy jóval karcosabb, erőszakosabb zenét takart. Azt is mondhatjuk, hogy a brit heavy metal keresztezése a Bay Area- öbölből származó thrash bandák vadságával. A power metal stílusteremtői között olyan bandákat emlegetünk, mint a korai Savatage, az Armored Saint, majd később a Vicious Rumors, a Sanctuary (későbbi jogutódja a Nevermore) és persze a seattle-i Metal Church. Mivel Kieron hatalmas Sava-rajongó, ezért azt meghagyom neki, én pedig a Metal Church egyik klasszikus lemezét választom. Azt azonban már az elején leszögezem, nem tartozom a banda hívei közé, viszont az 1989-es Blessing In Disguise és az azt követő 1991-es The Human Factor a mai napig kedvenc lemezeim közé tartozik.
Nagyon nem térek ki a banda történetére, mert 1985-ös debütáló lemezükkel, (amely sokak szerint a power metal első legkirályabb alkotása) csak jóval később találkoztam. Tény, hogy az 1980-ban még Shrapnel néven alakult banda első lemeze underground körökben óriási elismerést vívott ki. Nem véletlen, hogy a folytatást, az 1986-os The Dark korongot mind a kritikusok, mind a rajongók kitörő lelkesedéssel várták. Hiába azonban a ’87 tavaszán lezajlott sikeres turné a Metallicával, a Metal Church karrierje nem ívelt fel olyan fényesen, mint ahogy azt többen jósolták. Ilyen esetekben előfordulhatnak tagcserék, ez a Fémtemplom harcosainál viszont drasztikus váltást eredményezet. Nem akárki, hagyta ott a zenekart, hanem a banda 
szellemi kitalálója, a fő dalszerző Kurdt Vanderhoof gitáros. Kurdt pestisként gyűlölte a turnézáshoz kapcsolódó életstílust, így 1987 februárjában a londoni Hammersmith-ben az Anthrax-szel közöz koncert után jelezte kilépési szándékát. Ez a többieket annyira nem lepte meg, hiszen tudtak társuk otthonülős, remete-életviteléről. Épp ezért a barátság is megmaradt köztük, sőt a készülő Blessing In Disguise lemezhez is Kurdt írta a dalok zömét. Helyét az Anthrax-szal közös június/júliusi turnén Mark Baker foglalta el, de mivel nem nagyon működött a közös munka, így a hivatalos új gitáros John Marshall (ex-Blind Illusion) lett. Marshall-ról talán kevesen tudjátok, de a Metallicás Kirk Hammett-el nőt fel, ráadásul egészen az 1986-s svédországi autóbusz balesetig a gitártechnikusa volt. Amikor James Hetfield gördeszkázás közben eltörte a kezét, Marshall helyettesítette, Cliff Burton halála azonban annyira megrázta, hogy nem turnézott többet a Metallica-val. 1987 augusztusában a Metal Church gitárosa, Craig Wells közös szülinapi bulit tartott James Hetfield-el (egy napon ünneplik a szülinapjukat), ahová John Marshall is hivatalos volt. Craig ott kérte fel, hogy szálljon be hozzájuk Kurdt helyére, John pedig igent mondott. Az 1986-os The Dark lemezhez képest a másik nagy változás a frontember kicserélése, jobban mondva kirúgása volt. David Wayne énekes a kérlelések után sem hagyott fel a drogokkal, így a zenekar 1988 januárjában, több lemezboltban is kifüggesztette, hogy énekes után kutatnak. Az ország több pontjáról érkeztek a „dalos pacsirták”, a befutó azonban Mike Howe lett. Kurdt Vanderhoof éppen Mike bandájának a Heretic-nek a Breaking Point lemezén végzett produceri munkát, ahol egyből feltűnt neki a szőke énekes erőtől duzzadó hangja. Naná, hogy elorozta a Heretic-től, akik dühükben még bírósági perrel is fenyegették a Metal Church legénységét.
A két friss tag alaposan megváltoztatta a csapat arculatát. Marshall és Howe jelenléte új impulzust fecskendezett be a Metal Church vénájába, a Blessing In Disguise pedig simán vetekszik a csapat legendássá vált debütáló lemezének a hangulatával. Sikerült nekik egy olyan monumentális hangzású lemezt készíteniük, amelyiket közel 25 év távlatából is nyugodtan 
odatehetünk a mostanság készült lemezek mellé. Az album egyenes folytatása az első két lemeznek, csak talán több benne az érettebb, kísérletezőbb téma. Persze a piszok nehéz súly továbbra is üt, mint a vonat. A nyitó Fake Healer a mai napig a power metal egyik himnuszának számít, a Nevermore tagok le sem tagadhatják, hogy tinédzserkorukban rommá hallgatták. A Rest In Pieces nem véletlenül tartalmazza az April 15, 1912 alcímet, ugyanis akkor süllyedt el a Titanic, a dal pedig eme súlyos tragédiának állít emléket. a két gitáros Craig Wells és John Marshall bivalyerős riffjei az egész lemezanyag alatt Rocky Balboat megszégyenítően püfölik a hallójáratainkat, bár az kétségtelen, hogy az itt még szinte ismeretlennek számító Terry Date producer is kitett magáért, egyben hosszú időre bebiztosította, hogy nem fogja a munkanélküliség fenyegetni. Többnyire a döngölős középtempók jellemzik a lemez dalait, ettől eltér a lírai hangvételű epikus-monumentális Anthem To The Estranged. Egy ilyan dalhoz kellett mondjuk Mike Howe is akinek hangja jóval változatosabb elődjénél. Nem véletlen lett a power metal egyik legkiemelkedőbb énekese. Bivaly súly, mégis millió érzelem rejtőzik a hangszálaiban, ez pedig a kilenc nótában felszabadul. Nem hagyhatom ki a ritmusszekciót sem, végtére is Duke Erickson basszeros és Kirk Arrington dobos rendkívül precízen alkotja a földbe döngölő ritmust.
Kedvenc számom nincs, talán a kitörölhetetlen refrénű Badlands mutat „slágerességet”. Nem véletlen, hogy erre született a klip is. A lemez pedig egyben hallgatva az igazi. Ami a folytatást illeti, már említettem, hogy az ezt követő 1991-es The Human Factor is zseniális (egyszer biztos
arról is írok), de a ’90-es években bekövetkezett nagymértékű zenei változás őket is letaglózta. 1999-ben immáron Kurdt Vanderhoof-fal és az eredeti énekes, David Wayne-nel visszatértek (Masterpeace album). A lemez ehhez az albumhoz képest egy bolhafing volt, így nem csoda, hogy hol feloszlottak-hol újra működtek. 2012-ben egy teljesen új felállással Kurdt most ismét próbálkozik. Ennek ékes bizonyítéka az idén októberben kijött Generation Nothing album. Talán nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy kijelentsem, a banda már sosem fogja azt a kimagaslóan magas szintet produkálni, mint amit a Blessing In Disguise idején produkált. Ha rám cáfolna a zenekar, akkor örömmel írnék az új Metal Church korongokról, addig viszont marad ez és a The Human Factor…
Pontszám: 7/10
Az együttes tagjai:
Mike Howe – ének
Craig Wells – gitár
John Marshall – gitár
Duke Erickson – basszusgitár
Kirk Arrington – dob
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Fake Healer
2. Rust In Peace (April 15, 1912)
3. Of Unsound Mind
4. Anthem To The Estranged
5. Badlands
6. The Spell Can’t Be Broken
7. It’s A Secret
8. Cannot Tell A Lie
9. The Powers That Be
ARVE Error: Invalid URL https://www.youtube.com/watch?v= CnRLFV2MUzE in url
