Több, mint húsz év után járt ismét nálunk az Ice-T nevével fémjelzett Body Count, amit a magyar rock kultúra úgy várt már, mint Mari néni a nyugdíjat. Oké, a mai világban létezik a YouTube és hasonló videómegosztók, ahol orrvérzésig lehet nézni a gengszter-core-t, de az mégsem ugyanolyan, mintha élőben kapod az arcodba a motherfuckin-t , olyan sűrűséggel mint nyári záporban az esőcseppeket. A szinte csordulásig megtelt Budapest Park közönsége még hosszú ideig fog beszélni az estéről, ahol kiderült, mennyivel jobbak is vagyunk, mint Sógoraink és a Nova Rock fesztivál.
Kezdjük ott, hogy a korai kezdés miatt, sikerült lekésni a buli elejéről, így éppen hogy csak odaértünk a Powerflo kezdésére, ami olyan bandák tagjaiból verbuválódott össze, mint a Cypress Hill, a Biohazard vagy a Fear Factory. Már ez a veretes névsor is engedett arra következtetni, hogy ez az alig pár éves formáció sem fog szarral gurigázni. Nem is tévedtünk, hiszen a Sen Dog vezette csapat, igazi bulihangulatot teremtett. Az egy percre jutó káromkodások már itt is bőven megütötték az egykori Budapest TV esti betelefonálós műsorának szintjét, de még ezt is sikerült később fokozni. Billy Graziadei gitáros nagyon élte a koncertet, többet futott a színpadon, mint némely válogatott focista 90 perc alatt. Egyedül azt sajnálom, hogy ezt nem a Biohazardban tette. Annak a csapatnak a feloszlása elég nagy érvágás volt nekem, de sebaj, legalább így láttam őt újra. A kb. háromnegyedórás szett végére jól megizzadtak a zenészek és az első pár sor is, akik úgy, ahogy azt kell, egy jó HC bulin végig verették a bulit.
Húszperces átszerelés után aztán teljesült sok rajongó vágya, és 1997 után ismét berobbant a színpadra a Body Count. A thrash-es elemekkel megtűzdelt HC alapvetés egyből a Slayer klasszikus Raining Blooddal kezdett. Több sem kellett a kiéhezett publikumnak és azonnal tombolni kezdett fiatal és idősebb egyaránt. Kíváncsi voltam, hogy az idén hatvan (!) éves Ice-T, hogyan muzsikál a színpadon, hogy ennyi idősen is pörögni fog-e, vagy már meglátszik rajta a kor? Nos, mintha 1992-t írunk volna. Semmi öregeskedés, semmi pihenés, a másfél órát úgy nyomta végig, mint fiatalabb korában. Ernie C gitáros, aki noha még “csak” ötvenkilenc, de kinézetre inkább hetvennek tűnik, vitte a show-t a pózival, a mimikájával, no meg brutális gitárjátékával. Úgy álltam ott előtte leesett állal, mint első napomon az egyetemen, amikor bemutattak a másodfokú differenciál egyenleteknek. Régen volt rám hatással ennyire gitáros. Látszott, hogy ő – és amúgy mindenki – rohadtul élvezi a bulit. Ice-T-től meg is kaptuk, amire a bevezetőben utaltam, hogy mennyivel jobbak vagyunk az osztrákoknál. Ők, ahogy fogalmazott “very pussy”-k voltak. Mi ellenben kibaszott jók vagyunk. Ezt többször is hangoztatta az este folyamán. Persze, ahogy ezt egy ilyen hírnevű embertől elvárhatjuk, többször ment a világ aktuális helyzetének szapulása, de ez is a show része. A teljesen felhergelt közönség úgy nyomta végig a kilencven percet, mint akik az életükért küzdenek az első húsz sorban, miközben Ice-T vízzel locsolta őket és zenésztársait. Sikerült még Sen Dog káromkodás készletét is felülmúlni, és annyi “motherfucker” hangzott el, hogy ha mind kisípoljuk a koncert inkább hasonlított volna egy R2D2 szinkronsávra.
Még negyvenhárom motehrfucker után aztán csak vége lett a koncertnek, amit még simán elhallgattam volna vagy egy órán át. Reméljük, nem újabb két évtizedet kell várni a következőig.
Az ilyen bulik, mint ez, ahol több generáció adja ki magából az indulatait, ahol őszintén lehet különböző társadalmi rétegekből érkezőkkel zúzni, mindig élmény számba mennek.
Az év egyik legmotherfuckerebb bulija volt, minden egyes másodpercével. Magas elvárásokkal érkeztem, de hiányérzet nélkül távoztam.
