Október 23 idén nem csak egy nemzeti ünnepet takart, hanem két erős metálbulit is. Egyrészt a Wisdom-Delain-Evergrey-Kobra and the Lotus négyest, másrészt az Enslaved-Ne Obliviscaris-Oceans of Slumber hármast. Én az utóbbi meglátogatása mellett döntöttem, mert bár mindkét felhozatal csábító, de számomra a Ne Obliviscaris egy olyan banda, akiket muszáj volt megnéznem élőben. Eljöttek hozzánk tavaly is, viszont akkor csak bő fél óra állt rendelkezésükre a Cradle Of Filth előtt, ami náluk 3 dalt jelentett. Így – bár nehéz volt a döntés – azt a bulit kihagytam. De mintha megérezték volna vágyaimat, most ismét eljöttek, és már egy órát kaptak zenéjük bemutatására, ezáltal pedig nekem kötelezővé vált a részvétel.

A koncert a Dürer Kertben került megrendezésre, ami egy ilyesfajta technikás zenéhez nem biztos, hogy jó választás. Voltak már egyaránt nagyon jó és borzalmas tapasztalataim is hangzás terén ezen a helyszínen, szóval aggódtam kissé, hogy ez miként fog elsülni.

Mikor megérkeztem, az Oceans of Slumber már a színpadon állt. Sejtettem, hogy nem kell nagy tömegre számítanom, de ijesztően kevesen voltak a nagyteremben. Leküzdve ezt az erős meghökkenésemet, belépdeltem az első sor szélére, hogy közelebbről szemügyre vegyem az első fellépőt. A csaj-frontemberes death-doom-prog keverék zeneileg egy igen szolid és sziklaszilárd, hozzáértően felépített tákolmány, melyben a női énekhang kifejezetten bizarrnak mondható. A basszeros, és gitáros néhol megtámogatta a zenét hörgésekkel, de vokál tekintetében a főszerep mégis a Cammie Gilbert nevű hölgyé volt. Őszintén szólva én még mindig nem tudom eldönteni magamban, hogy nekem tetszik-e ez az összeállítás, avagy sem. Ami a hangszerelést illeti, minden elismerésem a zenészeké, ugyanis egy bitangerős instrumentális alapot adnak, de ahányszor meghallottam eközben az énekesnő hangját, egyszerűen nem tudtam összehozni a zenével, amit hallok. Ez lehet, hogy csupán a szokatlanság eredménye, mert néhol tetszett, de könnyen lehet az is, hogy nem nekem való párosítás ez. Szóval efféle kettős érzések dúltak bennem az Oceans of Slumber fellépése alatt.

Minden banda meglepően pontosan tartotta a magát a menetrendhez, így a Ne Obliviscaris egy gyors beállás után színpadra is lépett. Zenéjük hihetetlenül technikás, és progresszív death metálként írható le, ez pedig igazából élőben is egyértelmű. A 6 tagú ausztrál csapat leginkább szembetűnő zenésze minden bizonnyal a hegedűs Tim Charles. Mert hát death metálban aligha látunk gyakran hegedűt. Ebben a zenében viszont minden dal fontos részét képezi ez a nem éppen metálzenéhez passzoló hangszer. Azt is mondhatnám, hogy ez teszi a zenét biztosan páratlanná. Mert annak ellenére, hogy nem szoktunk találkozni vele, még nagyon jól képes megállni a helyét a többi húros hangszer között. Persze kellő szakértelem mellett. De ebben aztán nincs hiány. Minden zenész a maga hangszerének egy-egy mestere. Így pedig olyan dalokat képesek megalkotni, melyek eleinte persze megemésztésre szorulnak, de néhány hallgatás után olyat tudnak adni az embernek, mint korábban semmi más. Hát én is ezt éltem meg, mikor találkoztam az első albumukkal. Viszont az élő performanszba becsúszott azért pár negatív tényező is. Ezek közül egy számomra hamar szembetűnő az volt, hogy látszott rajtuk a fáradtság. Nem is igazán szoktak még hozzá a nagyobb turnézásokhoz, mert korábban csak 1-2 huzamosabb ideig tartó körútra szánták rá magukat, ráadásul ezek az utóbbi 2-3 évre összpontosultak. Azt megelőzően pedig csak kisebb mini-turnékra mentek el, gyakran Ausztráliából ki sem lépve. Ez pedig meglátszott a hozzáállásukon is. Nem kell olyan komolyan érteni a dolgot, csak egyfajta „menjünk haza” kisugárzás áradt szinte mindjükből. Talán a hegedűs-frontember volt a leglelkesebb közülük, ő is kommunikált leginkább a közönséggel.
Aztán negatív tényező volt még sajnos a hangosítás, mely eléggé balul sült el. Legalábbis az első-második sor környékén mindenképp. Míg ugyan ott állva az Oceans of Slumber minden hangszere, és a vokálok is jól kihallhatóak voltak, addig a Ne Obiviscaris gitárjai iszonyúan halkan szóltak. Ellenben a dob kitette az általam hallottak talán 70%-kát is. Gondoltam, hogy hátrébb megyek, de többen lettünk már addigra, és azért nem minden nap láthatja az ember ezeket a tehetséges zenészeket testközelből játszani. Szóval maradtam elől. De még így is élvezhető volt a koncert. Az az 1 óra pedig nagyon hamar elillant.

Szintén percre pontosan kezdődött az Enslaved műsora is. A Mechanikus Narancs egy részletével nyitó koncert hamar átcsapott egy szaggatóan érces, vad, és érőteljes metál-zúzdába. Itt vált egyértelművé a Ne Obliviscaris honvágya, ugyanis sokkal lelkesebben adták elő dalaikat a norvégok. A hörgés élőben egy kényes téma, mert ritkán képesek az énekesek úgy megvalósítani ezt élőben, ahogy mi azt lemezen halljuk. Azonban Grutle Kjellson olyan izmosan rikácsolt élőben a basszerját pengetve, amilyet én még nem is nagyon hallottam – pedig azért volt már szerencsém néhány hörgést hallani. Volt egy kis Lemmy beütése. Persze, mint tudjuk, az Enslaved zenéjében egyaránt szerepel tiszta vokál is, melyet a billentyűs Herbrand Larsen szolgáltatott nekünk. Ami a vadságot, erőt, és kisugárzást illeti, abban mindenképp tarolt a banda az este folyamán. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire acélosan szóltak. Mondanom sem kell, sokkal jobban hallottam a gitárokat. Sőt, itt már pont hogy a dob volt egy kicsit háttérbe szorulva. Ami a megjelenést illeti, a frontember 70-es éveket idéző trapéznadrágja mindent vitt a death metál kánaánban.

Összességében egy mondhatni átlagos buli volt, kevésbé átlagos fellépőkkel – mindezt hogyan? Hát a válasz nehéz, de talán a rutinban rejlik. Ugyanis mindentől függetlenül egy zökkenőmentes, és különösebb érdekességek nélkül lezajlott buliról van szó, melyen bár a bandák előrukkoltak szokatlanságokkal, de mindez várható volt. Ezt pedig azért írom, mert megtapasztaltam már ennek az ellentétét is, mikor egy-egy banda a várhatóságon messze túlteljesített. És sajnos ez egy komoly hiánycikk a mai zeneiparban. De valamilyen szinten érthető is, mert ahogy az okosok mondani szokták, már minden dallamot eljátszottak gitáron… Azért én még remélek.