Végre eljött az ideje, hogy írhatok pár sort bolygónk egyik legkülönlegesebb zenekaráról, a Dream Theaterről. Viszonyom réges régen kezdődött az államokbeli prog legendával, és bár napjainkra kissé megromlott a kapcsolatunk, megfáradtam az utóbbi időkben kiadott anyagaiktól, mégis kötelességemnek éreztem részt venni a kultikus Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory korong 20 éves szülinapi turné budapesti állomásán.
Azt is meg kell valljam, számomra ez a lemez nem jelent annyit, mint mondjuk egy Images And Words, egy Awake, egy Train Of Thought, vagy esetleg a Black Clouds and Silver Linings, viszont azt azért le kell szögezzük, hogy a Scenes, mint konceptalbum, igen érdekes ékét képezi a 90-es, illetve a korai 2000-es évek prog metal szcénájának. Olyan tekervényes, agyafúrt dalok kerültek ki Petrucciék boszorkánykonyhájából, melyek akkoriban, és még manapság is etalonként szolgálnak a stílus szerelmeseinek.
Az aktuális, két felvonásos koncerttel operáló turné a legfrissebb DT lemezt, a Distance Over Time-ot próbálja fókuszba helyezni, viszont nem szükséges az atomfizikusi végzettség, hogy észrevegyük, mi is az igazi oka a Papp László Arénában megrendezett ünnepi estnek.
Nos, mint céloztam rá korábban, én az Astonishing/Distance páros óta nem igazán ápolok felhőtlen viszont az Álom Színházzal, de ezt a koncertet mindenképpen meg kellett játszanom, már csak a második felvonás miatt is.
A befordított színpad koncepcióját még értem is, de a kiemelt állóhelyeknek nem sok értelmét láttam egy befelezett Arénában. Így hát én, mint szegény ember Gimlije, úgy döntöttem megyek leghátra, ahol még levegőt is kapok és talán még látom is a legendákat. Így lett. Kiváló.
Mialatt tobzódtak a népek, kellemes kis GOA bulikat megidéző electro zenék döngtek az arcunkba, melyet kissé stílusidegennek éreztem, de semmi gond, kibírtuk.
Pontban nyolckor meg is kezdődött a kozmikus prog utazás a Distance Over Time nyitódalával, az Untethered Angel-lel, és a kissé vészjósló hangosítást itt még elnéztem, – mondván, ez még csak a kezdet – remélvén, hogy javul még a következő 179 percben. Jó kezdésnek bizonyult a fent említett nóta, bár nekem még sokadik hallgatásra is semmitmondónak hatott.
No, de nem sokat szaroztak az urak, érkezett is a Black Clouds kultikus opusza, a Nightmare To Remember, avagy amikor a Dream-et összeboronálják a Black Metal-lal. Abszolút libabőr a nóta összes pillanata, akárcsak a pár dallal később felcsendülő In The Presence of Enemies. Minden perce kincs.
Elsütötték az újlemezes Paralyzed-ot, Barstool Warriort, illetve a Pale Blue Dot-ot is, bár túl sokat nem tudok ezekből a tételekből felidézni. Számomra nem igazán maradtak meg, viszont értelemszerűen élvezet volt látni a “nagy öregeket”, ahogy még mindig sziporkáznak a porondon.
Tulajdonképpen a fent említett nóták tették ki az első etapot, majd egy húsz perces szünet után kezdődhetett is az est lényegi része.
A hangzás valamelyest kezdett kialakulni az első szett végére, bár így is extrémen túlvezérelték Petrucci bácsi gitározását, illetve Jordan Rudess billentyűit is. Emiatt durván háttérbe szorult John Myung egyébként még mindig elképesztő bőgőzése.
Mike Mangini-n már meg sem lepődöm. Földönkívüli dobolás. Egy kézzel olyat játszik, amit más hárommal se tudna. Bár ezt nem a hangzás miatt tudtam megállapítani, hanem inkább mert láttam, mit művel.
És itt térnék ki újfent a hangosításra. Tényleg nem tudom, mi történik mostanság az Arénában (Slipknot hangzás például), de régebben profibbnak éreztem a hangzást a koncerteken. Mangini Gellért-hegy fölé helyezett cintányérjaiból például alig hallottam valamit. Biztos olyan magasra rakták a tányérokat, hogy a hang már nem volt képes eljutni a keverőpult mögé. Ellenben a pergőt szépen kihúzták amolyan atomrobbanás jelleggel.
Jordan Rudess szólamainak háromnegyede (legyen 12/8-a, ha már Dream Theater, haha) totál elveszett az éterben, inkább csak egy túlgyúrt masszaként tudnám ábrázolni a hallottakat.
No, de mi van LaBrie mesterrel?
Tulajdonképpen, ha azt nézzük, hogy anno majdnem elvesztette az összes hangját, akkor most egészen korrektül lehozta a bulit mind éneklés, illetve frontemberi szemszögből is. Azért már hallani rajta, hogy kezd megfáradni, és bár sokan ki nem állhatják orgánumát, én inkább abból szemszögből nézem/hallgatom őt, hogy mennyire profi módon képes betanulni és viszonylag jól kiénekelni az amúgy nem kifejezetten konvencionálisnak mondható DT énektémákat, dalszerkezeteket.
Második felvonás:
Intrótól outróig, tokkal-vonóval kaptuk a Scenes From A Memory tételeit. Mondanom sem kell, mekkora nosztalgikus érzést váltott ki a közönségből az Overture, 1928 vagy a Home, Dance Of Eternity páros, mint az est fő attrakciója.
Abszolút ünnepi hangulat uralkodott végig, ami a Through Her Eyes, és a The Spirit Carries On líraibb daloknál ért el a tetőfokra. Leginkább a Prince-féle Purple Rain videójához tudnám hasonlítani az érzést, amikor mozdulatlanul, szó nélkül, megmeredve figyeled a zenét, majd a végén elmosolyodsz és elismerő fejbiccentéssel honorálod John Petrucci érzelemmel túlfűtött gitár-pornózását. Sokan mondják, hogy JP csak a shreddeléshez ért, de valahogy sosem tudtam ezzel az állítással egyetérteni. Hatalmas alázattal, és elképesztő feelinggel, ízzel gitározik, amik persze inkább a balladisztikus témáknál jönnek ki jobban.
Kielemezhetnék minden dalt a lemezről, de ez a cikk nem erről szól, hanem inkább arról, hogy DT-ék megint eljöttek és tartottak egy szemináriumot a progresszív metal magasiskolájában.
Cikk: Bütch
Fotók: Kieron
További képek IDE KATTINTVA!
Köszönjük a lehetőséget a LiveSoundnak.
