Nem mondom, hogy őszinte nyugalommal érkeztem meg tegnap a Puskásba, hogy megtekintsem a Guns N’ Roses harminc év utáni visszatérését Magyarországra. Mert ugye azt a 2006-os, igazából csak Axl szóló Gunsja-ként aposztrofált bulit nem tekinteném igazi GnR koncertnek, ráadásul a főhős nyűgjei miatt ott felhalmozódott három és fél órás késéssel, a mai napig keserédes emlékként él bennem. Ugyan abban azért mertem reménykedni, hogy most ekkora csúszás nem lesz, de az azért adott némi okot aggodalomra, hogy Axl Rose hangja az utóbbi időben igen hullámzó teljesítményű, és a pár hónappal ezelőtti Vince Neil-féle katasztrofális Mötley Crüe show után nem akartam magamnak még egy akkora csalódást. És ahogy elcsíptem a beszélgetés foszlányokat odafelé a metrón, ezzel voltunk így páran. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben érkeztem meg hat óra előtt az Arénához, több ezred magammal hömpölyögve a Dózsa György úton, hogy pár perccel az estét nyitó Phil Campbell and the Bastard Sons koncertje előtt kényelmesen, már hűsítő sörömmel a kezemben elfoglaljam a helyemet pontosan a színpaddal szemben, a küzdőtér végben.  Ennek a helyezkedésnek pedig nagy szerepe volt az este, fejemben kialakult összhatását tekintve. Mert ha van hely, ahol tényleg nem mindegy honnan hallgatod a bulit, akkor az a Puskás Aréna…. De erről  majd később.

Hat óra után pár perccel a Motörhead legendás gitárosa és zenekara a színpadra sétált, hogy előzenekarhoz képest aztán meglepően hosszan, majdnem egy óráig ontsa magából a feszes hard rock tempójú saját dalokat, na meg persze pár elmaradhatatlan Motörhead slágert. Phil mellett három fia Todd, Tyla és Dane, illetve Joel Peters énekes alkotta a zenekart, ami egy abszolút szerethető és profi produkciót nyújtott, a még mindig rekkenő hőségben oda sereglett kábé félháznyi embernek. A buli végén a vastaps tehát abszolút megérdemelt volt, hiszen a remek fiatal zenészek mellett Phil Campbell személyében egy élő legenda játszott jó dalokat, világhírű slágereket, ráadásul az egész még jól is szólt.

Fél nyolc után valamivel, mikorra már a közönség többször is azt hitte végre kezdődik a buli amire minden jelenlévő várt, de legtöbb esetben csak a színpadon átfutó egyik road jelentette az öröm ujjongatások tárgyát, aztán tényleg elindult a várva-várt intró. Innen pedig nem volt megállás. Egy majdnem három és fél órás monstrum nosztalgia vonatra szálltunk fel, ami néha néha azért hullámvasutazott a gyengébb és az erősebb pillanatok között, de összességében abszolút kiszolgálta az igényeket. 

Kezdjük a legfontosabb állítással, hogy a Guns egy kikerülhetetlen státuszszimbólum a zene történelmében. Talán azt is simán kijelenthetjük, hogy nincs olyan civilizált  /értsd: nem egy érintetlen, polinéziai szigeten élő / ember aki már legalább egy GnR dalt ne hallott volna életében. Éppen ezért egy ekkora volumenű bulin az apró negatívumok simán eltörpülnek az olyan impulzus maximumok mellett mint a You Could Be Mine /leánykori nevén Lehetnél BÁNYA/ kollektív éneklése.  És ez tegnap is így volt, mert nem volt hibátlan a buli, de annyira profin volt összerakva az egész produkció, hogy minden negatív erőnek volt minimum egy, de inkább több pozitív ellenereje is.

Gyorsan robogjunk is át azokon az elemeken amik picit gyengítették az este végeredményét:

 – Talán a legfontosabb a hossz volt. Mert értem én, hogy ez a Guns N’ Roses, de harminc perccel kevesebbel is ez lett volna a Guns N’ Roses, és akkor nem lettek volna felesleges üresjáratok. Kiadott ugye két éve két single-t is a zenekar. Az egyik az Absurd a másik a Hard Skool címet viseli. Ez a két dal tegnap egymás után ment le. De nem hiszem, hogy bárkiben is mély nyomot hagyott volna. Már a megjelenésükkor is kételkedtem annak létjogosultságában, hogy ezeket Guns dalnak tekintsem, mert hangulatában  köszönőviszonyban sincs a nyolcvanas évek Guns-jával. Sőt mindent elmond róluk, hogy ezeknek az alapjait még a Chinese Democracy album felvételeikor írták, de még oda sem fértek végül fel.  Ha már mindenképpen ennyit akartak játszani, szerintem találtak volna pár olyan régi dalt még a diszkográfiájukba amin kevésbé meredt volna bele a közönség az üres poharába.
 
– A másik amit nem értek, az a sok cover. Mert az odáig oké, hogy a Knockin on Heavens Door és a Live and Let Die elkerülhetetlen része egy Guns bulinak, hiszen ezeknél a slágereknél még mindig van olyan ember aki nem tudja, hogy ezek egyáltalán nem is Guns dalok. Na de azért az már sok, hogy ezek mellett még négy ilyen dal is elhangzott tegnap. A Velvet Revolver sláger elővétele külön érdekes volt, hiszen az Slash és Duff zenekara volt a Gunsból való távozásuk után, kvázi egy ellen Guns N’ Rosesként funkcionált, így meglepő, hogy erről hajlandó volt Axl dalt énekelni. Bár itt el tudom azt képzelni, hogy egy fajta kompromisszumos megegyezés volt köztük azért, mert három Chinese Democracy dal is helyet kapott a szettben, amihez meg ugye pont Slashnek és Duffnak nincs semmi köze.
 
– A harmadik és leginkább a vita tárgyát képző *negatívum* pedig maga Axl. Hogy akkor most ő jó még vagy már nem? Minek énekel még, vagy van e még benne annyi, hogy ezt így is lehet fojtani?  Nos, ugyan voltak meredek pillanatai tegnap de egyértelműen kijelenthető, hogy az elvárt lécet megugrotta. Azt mindig is lehetett tudni, hogy az ő hangja nem fog örökké tartani. Az az abszolút egészségtelen életmód amiben élt, és a hangszál-gyilkos technika amivel énekelt a nyolcvanas években predesztinálta azt, hogy itt bizony lesznek bajok a későbbiekben, és lettek is. A mélyebb regiszterei nagyon jól működtek tegnap, a közepes tartományok is élvezhetőek voltak, de itt már kellett az a vokál segítség amivel Duff McKagan, Dizzy Reed és Melissa Reese folyamatosan, mankóként támasztotta őt. Viszont az extrém magas hangoknál, ami a Guns védjegye volt régen, amit és ahogy csak Axl csinált, azért már nagyon csúnyán meg-megbicsaklott. És itt már a zenésztársak sem tudtak segíteni. Ezeknek a megbotlásoknak két nagyon fájó pontja volt, az egyik a Sweet Child klasszikusa, a másik pedig a This I Love. Csak míg az előbbi dalt bűn kihagyni, addig utóbbit azért lehetett volna jegelni, hiába a 2008-as Chinese Democracy talán legjobb dala.
 

Viszont ezeket leszámítva egy piszok jó, a nosztalgia faktort maximumra hevítő bulit kaptunk a Rock-történelem egyik legnagyobb bandájától. Telis-tele kiemelendő pozitívumokkal. Nézzük is őket:

– Energia. Kirobbanó formában lévő zenészek, akiken végig látszott, hogy élvezik amit csinálnak. Persze nyilván számít az a kis alamizsna amiért újra együtt zenélnek, de legalább tényleg el tudják azt adni, hogy újra él a GnR varázs.
– Kémia. Baromira jól működik együtt ez a felállás. Ha egy átlag embert megkérdezel, hogy kik számára a Guns, nagyarányúan az Axl, Duff, Slash hármast mondják. Pedig a többi zenész épp ugyanolyan fontos ahhoz, hogy a gépezet együtt működjön. A Dizzy Reed, Richard Fortus, Frank Ferrer és Melissa Reese négyes pedig hibátlan csapat a nagy hármas mellett. 
-Katartikus élmények. Mert ha meghallod ezeket az örökzöld slágereket biztos az lesz. A You Could Be Mine, a Patience, a Nighttrain, a Paradise City dalait élőben hallani olyan amire mindig emlékezni fogok. Aztán ott a November Rain, aminek ha csak az utolsó egy percét játsszák el, azzal is megvagyok. Az megveri simán az előző hetet…… És a Civil War.. A dal amivel én anno megszerettem a Gunst. A dal amit a mai napig soha nem kapcsolok el ha éppen valahol megszólal. A dal ami számomra maga a Guns N’ Roses, és a dal ami az egyik legjobb amit valaha írtak a rockzenében.  A dal ami zeneileg talán a legprofibb tőlük és ami szövegileg a mai napig nagyon aktuális . Ezt egyébkén Axl is próbálta érzékeltetni, hiszen erre a dalra egy ukrán zászlós pólóban érkezett a színpadra. Mondjuk ezt a politikai véleménynyilvánítást  pont nem szeretem a zenében, de most ennek a korszakát éljük.  Ha csak ezt játsszák el nekem, én már akkor is boldog lettem volna.. De mindenki szerencséjére még volt harminc másik a szettben.
-Hangzás. Nem véletlen írtam, hogy nagyon fontos a Puskásban hol foglalsz helyet. Én hátul középen, a színpaddal szemben, a delay tornyok után, mindent nagyon jól hallottam és értettem. Nagyon sok embertől láttam a social felületeken, hogy arra panaszkodnak fent 80 méterrel a színpad felett, azzal 90 fokot bezárva mennyire szarul szól..  Sajnos a hang,  hullámtermészetéből adódóan így működik. Vannak akusztikai pontok, ahova nem érdemes jegyet venni, mert egyszerűen fizikai képtelenség, hogy ott jól szóljon. De lent egy több mint jó hangzást kaptam, így nem érheti panasz most részemről a Puskást.
-Közönség. Fontos kiemelnem a publikumot, mert nagyon sokat dob az egészen, ha nem  unott, a telefonjukat nyomkodó emberek hada figyeli csak a koncertet, hanem  a zenekarral együtt lüktető kommuna alakul ki, ami gerjeszti tovább a hangulatot. Tegnap ez teljesült. Mindenhol ugráló, éneklő, magukat szinte teljesen elfeledő emberek voltak láthatóak. Ráadásul a demográfiai statisztikák minden csoportja tiszteletét tette tegnap. Ahogy Deák Bill mondaná: Ott volt a postás, a rendőr, a villanyszerelő..
– Richard Fortus. Végül de nem utolsó sorban ahogy sok embertől hallottam: A másik gitáros. Gyerekek, nem ! Nem csak egy másik gitáros volt jelen a színpadon. Vitathatatlan Slash tudása, és főleg dalszerzői vénája. De eddig pont az volt az egyik legnagyobb hiányossága a bandának, hogy szinte mindig csak egy szürke munkásember volt aki Slash árnyékában adta a ritmust. Na ez most más. Fortus nem csak egy árnyék, hanem egyenrangú partnere Slashnek, aki ugyanolyan számmal nyúl a szólókhoz mint társa. Arról már nem is beszélve, hogy azok a szólók amiket Fortus játszott voltak az igazi zenei csemegék. Biztos, hogy Slash sokkal jobb dalszerző, de hogy ki a jobb gitáros? A tegnap látottak és hallottak alapján Richard Fortus. Technikás, elegáns és színes. És ami a legjobb, szerintem ezt a zenekar is tudja és nem is akarják elnyomni. Hagyják őt lélegezni és létezni a színpadon amivel a Gunsnak volt most egy olyan varázsa ami egyik elődje alatt sem.
 

A Pros & Cons után jöjjön három kérdés ami tegnap óta foglalkoztat:

1: Vajon meddig tud még a Guns  ilyen hőfokon égni, és az apró negatívumok ellenére is egy  több generációt is kielégítő produkciót nyújtani? Mert azért már ők sem fiatalok, és el fog jönni az az időszak amikor egyre nehezebb lesz Axl-nek még ezt a szintet is tartani..
2: Hányszor cserélt ruhát Axl tegnap. Két nadrág és  nyolc póló váltásig tudtam számolni. De ennél szerintem több volt. Vajon cipőt és zoknit is cserélt? Meg amúgy is minek? Popdívák nem öltöznek ennyiszer át egy buli alatt.
3: És végül.. Slash gitárszólója miért egy John Petrucci szóló volt a 2004es Dream Theater-Live at Budokan koncertről? Mert, hogy az bizony 90%-ban az volt…. Bár megsüvegelendő, hogy egész jól lehozta.. De ha már ő is írt karrierje során legalább százat, akkor lehet onnan kellett volna választani…
 
Mindent egybevetve ez a koncert is a kár lett volna kihagyni polcra került. Nem csak azért mert a Guns az ami, hanem azért is mert igazából azt kaptuk amit vártunk, és annál sokkal sokkal többet is. Sorra adják egymásnak a kilincset a legendák Budapesten szerencsére. Csak amíg egy Roger Watersnél tudod, hogy nem fog hibázni, addig a Guns N’ Roses-nál benne volt a pakliban a hiba lehetősége. Szerencsére ezt minimálisra küszöböltek, és nem csak a nosztalgia faktort tolták az egekbe, de azt a fajta szabadság érzetet is sikerült újra teremteni, amit ez a zene jelentett igazából a nyolcvanas évektől kezdve. Voltak felesleges dalok, voltak Axl hibák, de ez így is egy kerek életmű koncert volt. Ha most feloszlik a Guns akkor azt úgy tennék, hogy ismét a pályájuk csúcsa közelében vannak és itt büszkén lehetne abbahagyni. Nem kell úgy járni mint a Mötley Crüe….
 

Sosem voltam fekete-öves Guns fan. Már nem is leszek, de pályájukat, hatásukat, jelenlétüket mindig is nagyra becsültem, a tegnap este után pedig még inkább. És mégis.. este a Puskásban mikor felcsendült a Civil War, hét és fél percig úgy érezhettem magam mint aki egész életében ebben a zenében létezett volna.

Ezért pedig hála és tisztelet a Guns N’ Roses-nak, és köszönet a LiveNation-nek, hogy ezt elhozták nekünk.
 
Fényképek: Guilherme Neto (Team Brazil)

Kapcsolódó cikkekTöbb ettől a szerzőtől