Miközben a legnagyobb stadionzenekarok egyre csak fogynak és nyugdíjba vonulnak, a Depeche Mode évtizedek óta stabil állócsillagnak számít az egyetemes popzenében. Ez idő alatt nyilván mindent megírtak és elmondtak már az angol bandáról, amit csak lehetett, és egy pillanatig sem szeretném azzal áltatni se magamat, se bárki mást, hogy pont én, pont itt, pont most fogok bármi újdonságot megfogalmazni róluk. Viszont talán 2024-ben is lehet relevanciája annak, hogy hogyan él meg egy Depeche Mode-koncertet egy olyan zenerajongó, aki jócskán megkésve, de csak most látta őket első alkalommal. Ezáltal jelen cikk leginkább azoknak szól, akiknek szintén ez a kedd esti volt az első találkozásuk Dave Gahan és Martin Gore zenekarával az MVM Dome-ban.
Kezdjük is mindjárt a lényeggel: a Depeche Mode egy minden ízében lenyűgöző popzenei produkció, tökéletesen összerakott dalokkal és még annál is tökéletesebben átgondolt vizuális körítéssel, és hiába jár Gore és Gahan egyaránt 60 fölött, az élő performanszuk sok, jóval fiatalabb pályatársukat megszégyeníti. Kiváltképp utóbbié: Dave Gahan gyakorlatilag a new wave Bruce Dickinsonja, csak persze jóval mélyebb hangfekvésben, meg jófiúsabban felöltözve, viszont ugyanolyan fáradhatatlanul szántja a színpadot, keresi a kontaktot a közönséggel, és pörög mint a búgócsiga – mármint szó szerint, kitárt karokkal helikopterezve, de úgy, hogy ha csak ránézek is beleszédülök. Mellette Gore, a banda zenei motorja amolyan svájci bicskaként működik a színpadon, hol szintizik, hol gitározik, hol meg énekel és frontemberkedik is, még saját szólóblokkja is van a koncert közepén. És úgy tűnik, mindketten imádják is ezt az egészet csinálni, legalábbis amikor a kifutó legelejére kitelepülve kettesben zenélgetnek egyet, majd messziről vibráló mámorban ölelgetik egymást szanaszét, az pont egy olyan interakció, amit nemigen lehet kamuból megjátszani.
Rajtuk kívül még egy kellőképp erős kezű dobos és egy másodbillentyűs játszik a dalok többségében, és ez a négyes felállás így bőven elégnek is érződik, mind a színpadkép, mindpedig a zene összetettsége szempontjából. Hiszen igazából a Depeche Mode dalaiban nem történik kifejezetten sok minden, inkább amolyan minimalista – vagy inkább áramvonalas – szintipop az egész, de a hangszerelés apróságai és az egyéb show-elemek így is gondoskodnak arról, hogy az ember közel két órán át egy pillanatig se unatkozzon a nézőtéren. Mindenekelőtt ott a grandiózus látványvilág: a zenészek mögött egy kivetítőként is funkcionáló hatalmas M betű tornyosul, amögött meg egy még gigászibb képernyőfal, és e kettő hol kiegészíti egymást, hol meg direkt kontrasztban áll egymással. A kijelzőkön némelyik dalban csak stilizált háttérmotívumok futnak, máskor meg maguk a zenekartagok láthatók – és még az is gondosan ki van találva, hogy melyik pillanatban melyik tag melyik mozdulatát melyik szögből mutassa a kamera, hogy az a lehető legjobban nézzen ki a falon. Zseniális az egész, komolyan.
A szemkápráztatás mellett azért akadt jó pár egyéb, inkább emberi szempontból emlékezetes pillanat is, például egészen szívmelengető volt azt látni és hallani, amint Gahan elénekli a Boldog szülinapot egy rajongónak a kordonnál (ezt amúgy rendszeresen, szinte minden állomáson megteszi), meg persze azt is, amikor a zenekar harmadik alapemberének, a két éve elhunyt Andy Fletchernek dedikál egy dalt (Behind the Wheel). Az ilyesmi kikacsintásokon túl pedig az egész műsort végigkísérték mindenféle énekeltetős és egyéb módon a közönséggel játszadozós epizódok, a közönség pedig maximális lelkesedéssel asszisztált is mindehhez és mindenhez, a vége felé már nemhogy a küzdőtéren, de a lelátókon is állva csápoltak a tömegek. Tényleg kevés zenekarnak van annyira elhivatott – sőt, megszállott – rajongótábora, mint a Depeche Mode-nak.
Végül egy személyes észrevétel, amit már az előadás első harmadában megállapítottam magamban: ha valaki metalarcként téved be egy Depeche’-koncertre, az is biztosra veheti, hogy ismerni fogja a fél műsort még akkor is, ha életében nem hallgatta aktívan a bandát – és nemcsak azért, mert az Enjoy the Silence meg a Personal Jesus a mai napig elzárhatatlanul folyik az összes csapnivaló kereskedelmi rádióból, hanem mert az elmúlt évtizedekben jóformán minden második ismertebb metalbanda dolgozott már fel DM-dalokat, az industrial ikonoktól (Rammstein, Marilyn Manson) az extrémebb alműfajokban meghatározó csapatokig (In Flames, The Dillinger Escape Plan stb.). És ezt vajon hány popzenekar mondhatja el magáról?
Biztos vagyok benne, hogy ha valaki évtizedek óta jár a Depeche Mode koncertjeire, abban egészen másképp is lecsapódhatott ez az este, nálam viszont simán győzött az “egy újszülöttnek minden vicc új” elv, a show meg teljesen megbabonázott. Minden pillanatát imádtam, óriási tanítás, valahogy így kell szórakoztatni húszezer embert két órán keresztül. Just can’t get enough.
Cikk: Völgyesi Ádám
Fotók: Pásztor Csaba *Kieron*
További képek: IDE KATTINTVA
