ABachalypse Now címmel március 22-én jelenteti meg az olasz Frontiers Records az egykori Skid Row-torok, Sebastian Bach új koncertanyagát. A dupla CD/DVD-n megjelenő kiadványra felkerül az énekes teljes 2012-es Graspop fellépése, szintén a teljes buli a francia Hellfestről, illetve egy Los Angeles-i koncert átkevert, remaszterizált változata, amit korábban már bemutattak egy amerikai televízióban. Abban az esetben, ha a fogadóirodáknál lehetne arra tippelni, hogy a koncerteken egykori Skid Row dalok is felcsendültek, nyugodt szívvel tenném fel a teljes vagyonomat, ami ugyan nem sok, de biztos lehetnék a dolgomban. Mert hiába voltak jó dalok Bach 2011-es Kicking & Screaming című lemezén, azért a mai napig a múltjából, azon belül leginkább az első két Skid Row lemez slágereiből él. Nem csoda, mert az 1989-es debütáló albumukon szerepelt a két legnagyobb slágerük (18 And Life, Youth Gone Wild, és akkor még nem is említem a kasszasikeres I Rememeber You-t), az 1991-es Slave To The Grind pedig túlzás nélkül a metal történetének egyik legvadállatibb anyaga. 22 év után is örömmel veszem elő a lemezt…

A ’80-as és ’90-es évek fordulója a sleaze/glam zenekarok igazi reneszánsza volt. Rengeteg fiatal hard rock banda bukkant fel szinte a semmiből, és aratott platinalemezes sikereket, de a New Jersey-i Skid Row messze magasan kiemelkedett a mezőnyből. A bandát 1986-ban Dave „The Snake” Sabo gitáros és Rachel Bolan basszeros alapította, akik különböző formációkban már korábban is együtt zenélgettek. Szétnéztek New Jersey-ben, ahol rögtön rábukkantak Rob Affuso dobosra és Scotti Hill gitárosra. Már csak egy tökös frontemberre volt szükségük, a megtalálásáig azonban Bolan énekelt. Hamarosan egy Madam X nevű bandánál felfigyeltek egy kanadai származású, fékezhetetlen természetű énekesre. Ő volt Sebastian Bach és vele elindultak a siker felé vezető úton. Az első lemezük sikerét ismerjük, kár is rá újra kitérni. Azskid row2_20130226 viszont tény, hogy a 1991-es júniusában megjelent második lemezükkel sokaknál meglepetést váltottak ki. A banda ugyanis az óriási siker után ahelyett, hogy lágyított volna, olyan fémes, kemény lemezt készített, amely a legkeményebb bokszolót is földre kényszerítené a ringben. Már az introsan kezdődő Monkey Business zakatoló, dübörgő riffje is egyértelművé tette a banda szándékát. Itt bizony beledöngölünk a földbe apukám! Az egyik legütősebb refrénnel ellátott örökérvényű himnusz. Hallgatása közben elmereng az ember, hogy ezek a jóképű fazonok (főleg Bach lehetne a női szívek megdobogtatója) nem kértek abból, hogy posztereik kislányok hálószobáinak falát díszítsék. Ők bizony metal-arcok, akik kemények mint az elefánt töke. Ezt bizonyítja a címadó dal is, amely a zenekar fennállásának talán leggyorsabb és legkeményebb szerzeménye. Persze a szöveg mindezt meg is kívánja. Elég ha csak azt a sort nézzük, amely szabad fordításban valahogy így érthető: „Szorul a hurok a nyakam körül, de még nem lógok a kötél végén.” Bizony, küzdeni mindig, feladni soha!  Az album producere – akárcsak az első lemeznél – ismét Michael Wagener volt (Accept, Alice Cooper, Mötley Crüe stb.). A Mester az intenzív gitársound mellett Rachel Bolan basszusgitár játékát is kiemelte a keverésnél. Szintén nyaktörő szerzemény a The Threat,skid row3_20130226 de ezúttal is kiváló, fülbemászó refrénnel fűszerezve. Három ballada is található a lemezen, mindegyik különböző, viszont egyiknek sem központi témája a csalódott szív. A bandának a lírai vonal mindig nagyon ment, de úgy érzem, hogy az itt hallható három dal még a korábbiaknál is többet nyújt. A Quicksand Jesus-t az épp akkor dúlt öbölháború és annak borzalmai ihlette. Elgondolkodtató dal. Elhiteti velünk, hogy valahol kell lennie Istennek vagy valaminek, hiszen a dolgok egyszer úgyis rendbe jönnek. Bach hangja egyszerűen csodálatos a dalban. Képes a leggyönyörűbb dallamokat is olyan erővel, energiával előadni, hogy a líraiság ellenére is megmarad a metalos karakter. Az álmodozás után a punkosan sodró lendületű Psycho Love visszahoz minket a valóságba. Egy dal a prostikról, akik képesek bármire, hogy ügyfeleiket mindentől megfosszák. Ezután jön az abszolút seggberúgás. A Get The Fuck Out minden idők egyik legdurvább, legkegyetlenebb szövegével az akkor egyeduralkodónak számító MTV rémálma volt, de a rádióállomások sem merték műsorra tűzni. Ezt a dalt még a kiadó is olyannyira brutálisnak találta, hogy az albumnak Amerikában megjelent egy úgynevezett clean verziója is, amire ehelyett a Beggars Day című szerzeményt rakták. Szerintetek érdekelte ez a zenekar tagjait? Leszarták! Szintén abban az évben az Extreme zenekar írt egy nótát, amelyben azt a bizonyos csúnya szót ők nem merték bevállalni, így a dal címe a zenéjükre jellemzően Get The FUNK Out lett (he-he). Na de térjünk vissza a Slave To The Grind-hoz, hiszen tartogat még bőven gyöngyszemeket. Itt van rögtön a Livin’ On A Chain Gang amely talán legjobban hasonlít a debütáló lemezen található rock and roll-osabb dalokhoz. Itt érzékelhető talán leginkább az skid row4_20130226első albumra jellemző rádióbarát hangzás. A Creepshow-t is imádom, azonban a lemezt egyben hallgatva olyankor már mindig arra összpontosítok, hogy Úristen, mindjárt elkezdődik a világ egyik legcsodálatosabb balladája. Egy olyan dal, amelyhez hasonlót előtte és azóta sem tudtak nagyon zenészek írni. Ez pedig az In A Darkened Room. Valahányszor hallgatom, mindig könny szökik a szemembe, a lúdbőr érzés pedig a dal teljes hossza alatt elkísér. Nagyon nehéz darab, csak az tudja átérezni, aki megjárta már a pokol legmélyebb bugyrát is. A Riot Act, a maga Ramones-szerű punk/metal vegyületével egy igazi koncertfavorit. A Mudkicker is az a fajta kemény, pörgős csupa hard rock nóta, aminek az égadta világon semmi köze a gúnynéven csak hajmetalnak csúfolt világhoz. A lemezzáró Wasted Time egy gyilkos hangvételű ballada, amely arra késztet, hogy a végén felkellj az ágyból, vagy a székből és indítsd újra- meg újra a lemezt.

A lemez nagyságát mutatja, hogy a korong fénye és jelentősége még a szintén abban az évben megjelent Metallica fekete albuma és a Guns N’ Rosees dupla Use Your Illusion lemeze mellett sem homályosult el. Egy vérbeli heavy metal lemez, amire ennyi év távlatából is büszke lehet a zenekar. A Skid Row 1992 őszén piacra dobott egy B-Side Ourselves című ötszámos feldolgozás-EP-t, majd a következő év elején befejezték a turnézást. Ekkorra azonban már kezdett elmérgesedni a helyzet Bach és a többiek között. Meg nem erősített források szerint ekkor a banda a feloszlás szélére került. Hosszú vívódás után 1993 végére összekapták magukat, és Bob Rock csúcsproducer segítségével rögzített a Subhuman Race című nagylemezüket, amely végül 1995 márciusában jelent meg. Az elődeinél borongósabb, kísérletezősebb, de a zenét tekintve szintén bivalyerős lemez a grunge/neopunk korszak kellős közepén is több mint 1,5 millió példányban kelt el, a csapatot azonban már ez sem tudta megmenteni a végromlástól. skid row5_20130226Sorozatos veszekedések és viták után Bach a következő év végén kikerült a Skid Row-ból, a többiek pedig Ozone Monday néven akartak érvényesülni. 1999-ban egy Johnny Solinger névre hallgató úriemberrel Dave „The Snake” Sabo-ék újraindították a Skid Row, kiadták a 2003-as Thickskint és a 2006-os Revolutions Per Minute lemezt, amelyek azonban nem nyerték el a rajongók tetszését. Idén, április 16-án United World Rebellion – Chapter One címmel egy három EP-ből álló sorozat első darabját adják ki az 1982-ben alapított Megaforce Records égisze alatt, de ha engem kérdeztek, én inkább Sebastian Bach március 22-én megjelenő ABachalypse Now koncertlemezét fogom megvásárolni. Azon legalább szerepelnek majd a megunhatatlan gyöngyszemek…

Pontszám: 10/10

A banda 1989-ben megjelent debütáló nagylemezéről ITT olvashatsz.