Hiába jut szinte már minden sarokra egy-egy stadion vagy aréna, a budapesti, fedettpályás koncerthelyszínek rendesen megszenvedték az elmúlt pár év eseményeit, gondoljunk itt akár a COVID19 járvány miatti leállásra, vagy éppen az ingatlanberuházások miatti kényszerű költözésekre. Ám végre normalizálódni látszik a helyzet vagy legalábbis kezdjük megszokni a változásokat és a Barba Negra csepeli berendezkedése után a Lágymányosi-öböl partján új otthonra lelt Dürer nagyterme is megnyílt a nagyközönség számára és egy csodálatos F.O. System koncert alkalmával igen jól vizsgázott.
A nagyterem megnyitása egyet jelent azzal, hogy a Barba Negra mellett ismét adott plusz egy alternatíva a nagyobb hazai és nemzetközi porondon futó klubkoncertek vagy a nagyobb nézőszámot is megmozgatni képes underground bulik befogadására.
Nagyon itt volt már az ideje annak, hogy visszakapjuk a Dürert és vele együtt azt a közösségi élményt ami ehhez a helyhez védjegyként hozzátartozik.
És a sikeres nyitó hétvégét követő hét közepére már be is futott egy nem akármilyen nemzetközi klubbuli, amihez a Dürer – a réginél valamivel talán kisebb – nagyterme ideális helyszínnek bizonyult. Lehet persze vergődni rajta, hogy messze van, meg “nem olyan” és persze van is benne igazság, de jobb túltenni magunkat azon, hogy mi volt, most ez van. A szűkös és nagytermes buli esetén igencsak zsúfolt benti előteret jó idő esetén remekül ellensúlyozza az igen hangulatos Duna-parti kültér, ám az utóbbi alternatívát ezúttal nem volt alkalmunk kiélvezni, tekintve, hogy az esemény kezdetére…
…Szó szerint leszakadt az ég
A rendhagyó módon korai kezdéssel operáló, ám igen jelentős nézőszámot mozgató, kistermes Gaerea koncert közönsége még viszonylag élhető körülmények között indulhatott hazafelé, ám a később érkező Crowbar és Voivod rajongók már nem voltak ennyire szerencsések. De kiket tart vissza két ilyen nehézfegyverzettel történő találkozástól (és itt a találkozást tényleg szó szerint érthetjük) az özönvíz szerű esőzés? Úgy tűnik nem sokakat, mivel a hét közepe és az ítéletidő ellenére is összejött a várt laza teltház.
És, hogy megérte e mindezért ronggyá ázni? Határozottan IGEN!
Egy ilyen alkalom a magamfajta mezei firkász számára tökéletes lehetőséget nyújt a “szakértőzésre” ám engedelmetekkel ettől eltekintek, mert egyrészt nem kenyerem, másrészt alapom sem lenne rá. Ugyanis hiába járok rendszeresen idestova negyed évszázada metal koncertekre, csodával határos módon sem a Crowbar sem Voivod shown nem volt még jelenésem, bármennyire is tisztában vagyok megkerülhetetlenségük tényével. Ám ezúttal a sors közbeszólt és szerdán délelőtt szembesültem azzal, hogy estére be leszek dobva a mélyvízbe, hát álltam elébe.
Érkezésünkkor “tapasztalt veterán létemre” úgy éreztem magam, mint egy ártatlan szűz a swinger klubban és fogalmam sem volt róla, hogy milyen élményekkel és milyen állapotban térek majd haza, de az egyértelmű volt, hogy sokadmagammal egyetemben nagyon meg fognak…
Meg lettünk villámcsapva
Nem emlékszem, hogy korábban előfordult már e olyan, hogy csupán a mörcs pultba bepillantva az az érzés fogott el, hogy “ez biztosan tetszeni fog”, azonban a nem csupán nevében görög Planet Of Zeus pólómintáíról erősen visszaköszöntek számomra ismerős és kedvelt stílusjegyek, amik körvonalazták, hogy nagyjából mire is számíthatok: “Ez csak valami jóféle stoner cucc lehet méghozzá a feszesebb fajtából” és bizony bejött a papírforma.
Az Athénból érkező, magát a heavy rock jelzővel aposztrofáló zenekar kezdés gyanánt olyat durrantott, hogy arra panasz nem lehet. Első gondolatom velük kapcsolatban, hogy olyanok, mint egy nem a chopperek nyergében szocializálódott, ám kellően piszkos Orange Goblin. A csapat a 2000-es évek elejétől aktív, ám nemzetközi vizekre a Clutch-al közös turnénak köszönhetően a múlt évtized közepére sikerült kievezniük. Őket ért hatásokként a Clutch mellett olyan bandákat említenek, mint a Queens Of The Stone Age vagy a Mastodon ami azért elég karakteres végpontokkal árnyalja, hogy mire is számíthat tőlük a tisztelt nagyérdemű. A magam részéről leginkább széles vigyort és heves bólogatást váltott ki a produkció, továbbá egy elmémbe vésett markert arra vonatkozóan, hogy ha legközelebb erre járnak akkor bizony erősen indokolt a megjelenés.
A produkcióról már rögtön az elején lejött, hogy itt bizony van rutin, nem is kevés, mégis kellően spontánnak ható és ösztönösen laza volt mindaz amit a deszkákon lehoztak. A front posztot betöltő énekes-gitáros Babis Papanikolaou alapvetően karcos ám mégis sokszínű hangjával irigylésreméltóan “magától értetődően” énekelte be a teret és szemtelenül energikus tempót diktált, ám a hangszeres szekciót sem kell félteni, hisz a lazább grooveos témáktól egészen a ‘70-es évek nagy öregjeit idéző nyakatekert megoldásokig mindent magától értetődő természetességgel hoztak.
Abban biztos vagyok, hogy rajtam kívül más ezt nem fogja leírni, de nekem ezen az estén a Planet Of Zeus volt a befutó, hiába versenyzett legendákkal egy pályán. Ha nem voltál ott és furcsának találod ezt a véleményt, bátran kukkants bele, hogy mit művelnek az urak hazai pályán. Azért remélem, hogy az időben érkező Crowbar rajongók is megemelték a előttük a kamionos sapkát.
Egy órányi elmerülés a mocsárban
A Kirk Windstein által vezetett Crowbar nem egészen egy éve, 2022 októberében a Sepultura vendégeként járt nálunk, ám akkor sokak számára meglepő módon a Sacred Reich előtt ők nyitották az estét. Így egy igen korai kezdés és remekül válogatott, bő lére eresztettnek a legrosszabb indulattal sem nevezhető setlist után erősen indokolt volt, hogy a New Orleans-i sludge metal alapvetés a tavaly tavasszal megjelent Zero and Below lemezét ismét elhozza nekünk, bár “lemez bemutatásról” ezúttal sem beszélhetünk, hisz az úgy anyagról ezúttal is csupán három tétel a Bleeding From Every Hole, a Chemical Godz és az It’s Always Worth The Gain szerepelt a leginkább a korai évek alaptételeire épülő felhozatalban, plusz ráadásként a ‘93-as Crowbar albumon szereplő zseniális Led Zepelin feldolgozás (vagy inkább újraértelmezés), a No Quarter.
Abban bizonyára sokan egyetértünk, hogy annak bizonyítására, hogy a metal súlya nem feltétlenül a tempóban rejlik a Crowbar munkássága az egyik legütősebb érv. Egyúttal talán abban is megegyezhetünk, hogy egy Crowbar koncertet nem a túlmozgásos zenészek és felülmúlhatatlan színpadi látványelemek miatt látogat meg a kíváncsi publikum. A megfejtés baromi egyszerű ám mégis mesteri és nehezen utánozható: Őserővel húzó, mocsár és heveny bólogatás még a mélynél is mélyebbre hangolt hangszerekkel. Élen Kirk-el, az igencsak szigorú tekintetű sludge-apóval, jobbján a – muszáj kiemelnem – Mercyful Fate pólóban, cseppet stílusidegennek hatóan hónaljból pengető Matt Brunson gitárossal, balján Shane Wesley basszerrel, háttérben pedig Tommy Buckley hozta az ütemet.
A megszólalást illetően bár megoszlottak a vélemények, szerintem teljesen rendben volt, bár sosem szabad elfelejteni, hogy nagyon nem mindegy, hogy honnan hallgatjuk a koncertet. Jómagam viszonylag hátul, bőven a keverőpult mögött foglaltam helyet, és (egy hosszabb ám keskeny teremben) pont elég, az lehet, hogy a színpad előtt már sok.
Összegezve: Az itt megjelent nagyérdemű pontosan azt kapta, amiért ment.
Négy évtizednyi nyakatekert örömzene
Ezen az estén a számomra legszimpatikusabb, mégis leginkább tőlem távol álló zenekar egyértelműen a Voivod volt. Igazából magam sem tudom, hogy miért maradtak ki eddig szinte teljes egészében az életemből. Talán az lehet a megfejtés, hogy a ‘97-es Phobos lemez kapcsán volt szerencsém megismerni őket, pont akkoriban amikor már kellően rá voltam csavarodva a thrash lemezekre, de még nem voltam eléggé felnőve a műfajon belüli, vagy abból kinövő komplexebb megoldások befogadására. Így a kanadai színtér felhozatalából bőven beértem az Annihilator és Strapping Young Lad anyagaival, sci-fi megoldások tekintetében meg ott volt nekem a Nocturnus és a Hypocrisy…
…úgyhogy minden túlzás nélkül állíthatom, hogy nulla elvárással fáradtam be a nézőtérre, majd kisvártatva le is szakadt a pofám, de rendesen.
Ugyanis felvonult a színpadra négy csúnya ember (név szerint: “Snake”, “Chewy”; “Rocky” és “Away”) és széles vigyorral orcáikon valami olyat műveltek amit baromi nehéz elemezni. Baromi hülyén hangzik de nekem az első gondolatom velük kapcsolatban az volt, hogy mókát csinálnak a káoszból és az utolsó gondolatom is ez marad. Ha ismered a zenekart, akkor úgy is tudod a megfejtést, ha pedig nem, akkor valahogy úgy tudnám bemutatni a zenéjüket, hogy totálisan esetlegesnek hangzik, mégis minden hang és leütés a helyén van, még akkor is, ha nem érzed oda illőnek. Szerethető a Voivod? Kétségtelenül! Innentől menthetetlenül Voivod rajongó leszek? Biztos hogy nem! Szeretném őket újra látni? Egyértelműen igen! Ellentmondásokat vélsz felfedezni a leírtakban? Teljesen igazad van!
A személyes és totálisan szubjektív értékelésem: Eszméletlen volt!!!
A zenekar az elejétől a végéig együtt lélegzett a közönséggel, és aki miattuk ment, élete egyik legnagyobb élményét zsebelhette be, de aki nem miattuk (beleértve jómagam is) az is egészen biztos, hogy erre emlékezni fog. Nagyon élt, nagyot szólt és nagyon szimpatikus, hogy egy közel hatvanas frontember képes úgy viselkedni a színpadon, mint egy megátalkodott rosszcsont kölyök, aki éppen kipróbálja élete első csúzliját.
Valami brutálisan pozitív és a disztópikus Sci-Fi szövegekkel nagyon kontrasztosan élettel teli energiával töltötték meg a nézőteret, Nem véletlenül számít ez a zenekar kultikusnak és egyben baromi jelentősnek, hisz nemhogy utánozhatatlan amit csinálnak, nem is tudok olyanokról, akik ezt a zenekar fennállásának négy évtizede alatt megpróbálták leutánozni. Egyrészt a Voivodra sem lehet azt mondani, hogy “olyan mint az XY zenekar”, másrészt XY zenekarra sem azt, hogy “olyan mint a Voivod”.
A koncert után már tényleg csak azt bánom, hogy nem szenteltem ennek a zenekarnak figyelmet akkor, amikor megismertem Őket, főleg, hogy lett volna esélyem látni ezt a csodát a 2005 nyarán, rákbetegségben elhunyt alapító gitárossal, Denis „Piggy” D’Amour-al is akiről természetesen ezúttal is méltón megemlékeztek és akinek úgy lett méltó utódja Daniel „Chewy” Mongrain, hogy ő maga jelentette ki, egy pillanatig sem tekinti magát Piggy utódjának.
És végül de nem utolsó sorban: A negyvenéves jubileumi turné setlistjében (bár nem lehetett egyszerű feladat) tényleg sikerült a pályafutásuk legjavát összefoglelni, amiben a ‘84-es debütáló War and Pain lemeztől a tavaly év elején megjelent Synchro Anarchy album tételei is helyet kaptak.
Ez kegyetlenül nagyot szólt!
Cikk: Vérvizsla
Fotók: Pásztor Csaba *Kieron*
További képek IDE KATTINTVA.
