Amikor a lengyel ördögök és a svéd vikingek behajóztak a csepeli kikötőbe

Amon Amarth, Behemoth, Bleed from Within koncerteken jártunk.

2023-07-09

Végre egy nagyszabású szabadtéri esemény, ahol nem erőltették a “(mini) fesztivál címkét”…pedig erre most tényleg teljes joggal ráaggathatták volna ezt a jelzőt. Egy nyári hétfő, két összehangolt színpad, bitang erős zenekarok a nemzetközi és a hazai felhozatalból, rengeteg metal arc, fülledt meleg, drága sör és minden ami a fesztiválozó életérzéshez kell, a beázott sátrakon, a hajnali napfényre ébredésen, és a lestrapált zuhanyzóknál sorbanálláson kívül.

A délután ötórai, a felhozatalhoz mérten relatív korai start miatt érdemes volt korán érkezni. Nekem ez persze nem sikerült, így az egyébként már igencsak régóta tervezett Lovecrose hangversenyen történő támogató részvételem ezúttal is elmaradt. Csüggedésem nem tartott túl soká, tekintve, hogy a srácok úgy törnek fel, mint a talajvíz, úgyhogy nagyon valószínű, hogy hamarosan sikerül pótolnom ezt az egyébként igen sajnálatos elmaradásomat.

Valami minőségi skótot, jég nélkül legyen szíves!

A nagyszínpados programot a 2005-ben, Glasgow-ban alakult modern death metal és metalcore mezsgyén mocorgó, eddig hat stúdióalbummal büszkélkedő a Bleed From Within nyitotta. De még hogy!

Pedig a legjobb indulattal sem mondhatnánk, hogy ezúttal a Bleed From Within számára lejtett kedvezően a pálya, ugyanis a basszusgitáros Davie Provan egy időre külső körülmények miatt kénytelen skippelni a turnézást, Scott Kennedy énekes pedig két fellépést kényszerült kihagyni, így ezen a remek délutánon a Despite Exile zenekarból Jei Doublerice ugrott be a frontra. És még így is olyan teljesítményt hoztak le a tekintélyes és méltán hálás csepeli nézősereg számára, amit hallva jogosan szakadt le az arcunk a helyéről, ha máshol nem, hát a wall of death alatt vagy a becsületesen bepörgetett circle pitben. Ezúttal féltucat tételben prezentálták, hogy miért is érdemes rájuk odafigyeln, de remélem, hogy hamarosan dupla ennyivel láthatom őket viszont.

Pogány örömök az izzasztó sátorban

A számomra az est fő vonzerejét jelentő lengyel csoda korai nyitánya előtt még alkalmam nyílt egy rövid, ám annál fullasztóbb látogatást tenni a kék sátorban, ahol érkezésemkor már javában döngölte a csűrt a hazai viking/folk metal színtér évtizedes pillére a Kylfingar. Őket már egészen biztos, hogy láttam valamelyik, ha nem több Rockmaratonon és bár jómagam nem vagyok a műfaj felkent és sziklaszilárd híve, be kell látnom, hogy amit csinálnak az hitelesen és jól csinálják. A közönség erre a műfajra fogékony és nem kevésbé kitartó része lelkesen biztatta a táncba hívó pogány legényeket, ám a magam részéről hasznosabbnak láttam inkább levegőt és folyadékot magamhoz venni, mielőtt a mainstage felé vettem volna az irányt.

Pokoli színjáték

A Behemoth és a frontember Adam “Nergal” Darski neve az extrém metal berkekben világszinten, hazájában pedig gyakorlatilag bármely tekintetben megkerülhetetlen. A nyíltan sátánista nézeteket valló Nergal ugyanis több mint három évtizede előszeretettel és vastag sugárban pisál a széllel szemben a közismerten keresztény-konzervatív szülőhazájában és bármennyire is próbálnak rajta fogást találni “vallási érzelmek megsértése” és egyéb hasonló vádakkal, eddig még nem sikerült komolyabb sebeket ejteni, némi pénzbírságon és azon kívül, hogy Adam lassan többet jár bíróságra, mint koncertezni. Szóval a Behemothot és / vagy Nergalt lehet gyűlölni, szeretni de közömbösnek maradni elég nehézkes és bármennyire is szálkát jelentenek sokak szemében, köszönök szépen, megvannak.

Jómagam, bár nem vagyok egy “ős Behemoth” rajongó, a majd egy évtizede megjelent és az igazán jelentős nemzetközi áttörést is jelentő The Satanist album megjelenése óta számos koncertjükre sikerült már elzarándokolni és mind zeneisége, mind az általuk képviselt filozófia miatt igencsak megkedveltem őket.

Legutóbb múlt év őszén, ugyanezen szentségtelen helyen sikerült megtekintenem őket, szintén nem headliner szerepben. Ott és akkor mindent letaroltak, látvány, hangzás és színpadi jelenlét tekintetében egyaránt, így sok újdonságot nem vártam ettől az estétől, ám annál nagyobb élményeket igen és minden spoiler veszély nélkül kijelenthetem, hogy ezúttal sem kellett csalódnom.

A legutóbbi, 2022-ben megjelent Opvs Contra Natvram lemezt népszerűsítő turné monumentális díszletekhez képest, ezúttal, kissé visszafogottabb, “fesztivál kompatibilisebb” színpadképpel készültek.

Az intró alatt futó korábbi, hátborzongató vizuál helyett ezúttal csupán egy tiszta fehér lepel takarta el a színpadot, ám jól átgondolt koreográfiában, szimbolikában és természetesen brutálisan jól felépített show-ban ezúttal sem volt hiány. A színpad két oldalán felállított emelvény zseniálisan funkcionált és ha lehet csak még inkább fokozni tudták vele a szertartásosság hangulatát.

A rendelkezésre álló időkeret kevesebb mint egytucatnyi, leginkább és érthető okokból a legfrissebb albumról felvezetett tételt engedett, így a legjobb indulattal sem mondhatom, hogy “hiánytalan” műsort kaptunk (kimaradt többek között a két nagy személyes kedvencem az O Father O Satan O Sun! és a The Satanist is), ettől függetlenül nem lehet okunk panaszra. Főleg, hogy már a nyitó tétel Ora Pro Nobis Lucifer is akkorát szólt, hogy azt tanítani kéne.

Szeretem elhinni, hogy egy-egy adott zenekar számára tényleg mi vagyunk a “világ legjobb közönsége” és ezt az illúziót Nergal a maga “démoni tekintélyének” megőrzése mellett is egész hihetően közvetíti. Szerencsére nem is volt ez alaptalan, mert a közönség is nagyon jól vette lapot. Hiába láttam sokadjára ezt a lengyel extrém metal alapvetést, egyszerűen nem tudom megunni.

Setlist:

Post‐God Nirvana (intro)
Ora Pro Nobis Lucifer
Malaria Vvlgata
Conquer All
The Deathless Sun
Blow Your Trumpets Gabriel
Once Upon a Pale Horse
Daimonos
Versvs Christvs
Ov Fire and the Void
Bartzabel
Chant for Eschaton 2000

Professzionálisan, könyörtelenül, gyomorból!

Egyáltalán nem arra készültem, hogy ezen az estén bármiféle meglepetés is érhet, aztán olyan váratlanul vitt be egy letaglózó öklöst a képembe, hogy abból még most is nehezen tudok magamhoz térni, de nem is nagyon akarok.

Tedd a kis kezed a szívedre, és mondd meg őszintén! Hallottál már korábban a budapesti Noble Victory nevezetű brigádról? Nem mi? Sebaj, tekintve, hogy most volt az első nyilvános fellépésük és a debütáló albumuk “az emberről és az anyag teremtőjéről, Démiurgoszról, ” koncepciót körüljáró Minotaur is ezen a napon jelent meg.

Ám, ha a zenekart alkotó arcok mégis ismerősnek tűnnek az nem alaptalan, tekintve hogy egy, ⅘ részben a This Calling zenekar tagjain alapuló szuper groupról beszélhetünk és bár ez a jelző (legalábbis nálam) gyakran vegyes érzelmeket ébreszthet, jelen esetben mindenképp pozitívumként értékelendő. A gitárosok Herczeg László és Fellegi Ádám a fentebb említett csapaton kívül a nagy múltú Magma Rise és a Bridge To Solace soraihoz köthetőek, a ritmusszekciót alkotó Szirota Márió dobos neve a Meristem, On Graves, Alvin és a mókusok zenekarok kapcsán lehet ismerős, míg a basszer Pap Attila neve Dzsúd ló kapcsán a mainstream körökben is ismerősen csenghet. Egyedüli This Calling-on kívüli arc a brutális tüdőkapacitással megálldott vokáltornádó, Szalai Ádám aki a Bloodrainbow, Heroic soraiból érkezett.

Legnagyobb sajnálatomra, a Noble Victory amúgy sem túl hosszú fellépésük utolsó harmadára evett be a fene a kék sátorba, de az kurvaélet, hogy oda fogok rájuk figyelni és jelen sorok olvasóinak is csak ugyanezt tudom javasolni, máramennyiben közel áll szívükhöz a leginkább a kora kétezres évek, kevésbé dallamos svéd death metalja (nekem leginkább a Grave ugrott be), mélyen fortyogó hörgésekkel és némi hardcore beütéssel.

Menetelés a Valhallába

És végül, nem sokkal a naplemente előtt elérkezett a sokak által várt pillanat: A Johan Hegg által vezetett svéd viking horda átvette az uralmat a nagyszínpad felett és intro gyanánt impozáns teltház előtt csendült fel az Iron Maiden klasszikus, Run To The Hills, majd függöny le és ráadással együtt tizenöt tételben kezdetét vette a heroikus ütközet a legnagyobb közönség-kedvencekkel Johan kedvenc közönségének.

Korábban már utaltam arra, hogy Nergal mennyire jól kommunikál a közönségével, na akkor most ezt szorozzuk meg nagyon sokkal. Johannak elég csupán egymagában kiállni a színpad szélére és még egy büdös szót sem szólt, de már megőrült a közönség, aztán méltóságteljesen és szinte hibátlan kiejtéssel közli, hogy “Jó estét Budapest, jó estét Magyarország” és minden túlzás nélkül felrobbant az a kibaszott nézőtér és a közönség szó szerint együtt lélegzik a zenekarral és innentől kezdve nehéz azt nem elhinni, hogy a színpadról letekintve soha sem láttak még ennél nagyobb csodát.

Legyünk őszinték: Ha egy Amon Amarth koncerten is részt vettél, akkor láttad az összeset. Ennek ellenére, ha egy koncertjükre elmentél, akkor valószínűleg még jó párszor el is fogsz, egészen egyszerűen azért, mert jó. Jeles kollégám szokta őket úgy emlegetni, hogy “a viking Ossian” és ebben van is valami, mert amit csinálnak az nem egy mindent megújító zenei forradalom, mégis összetéveszthetetlen és nagyon széles réteget képes megmozgatni a legfiatalabbaktól egészen a sokat tapasztalt veteránokig és ennek a szépségét az sem csorbítja meg, hogy totál rutin az egész és még a díszlet sem nagyon változik mögötte.

Az én szememben már pályafutásuk első harmadában a Fate of Norns albummal elérték a csúcsot, holott a jelenlegi rajongó táboruk jelentős része csak jóval ezután az album után ismerhette meg őket. Nemes egyszerűséggel bevált receptúra alapján operálnak és lemezen és élőben is rendszerint azt hozzák, amit elvárnak tőlük. És, működik? Nagyon! Akkor markold meg az evezőt, feszülj neki és élvezd az utazást!

Setlist: