Szombaton az egész országot megrázta a hír, hogy Siklósi Örs az AWS énekese 29 éves korában váratlanul elhunyt. És ez most nem a szokásos, direkt túlzó állítás az egész országról, hanem valóban így is volt. Nem volt olyan média, aki nem írta volna meg. És itt nem csak a zenei, de a bulvár és állami sajtó oldalakról is beszélek, más művészeti ágak, sőt sportoldalak is lehozták a tragikus hírt. Több száz zenekar és előadó, szintén a legvegyesebb körből, a metáltól kezdve a klasszikus zenészekig posztolt egy búcsú üzenetet Örs haláláról. Külföldi hírportálok és zenekarok is megemlékeztek, és persze több ezer, ha nem tízezer rajongó szerte a világból állt ledermedve, értetlenül a történtek előtt, hogy ez miért is történhetett meg egy ilyen fiatal, az élet előtt álló sráccal.
Örs valóban kiemelkedett az átlagból. Biztos vagyok benne, hogy ha nincs ez a tragédia, pár éven belül világszinten hatalmas rajongó tábora lett volna neki és az AWS-nek. Hogy miért gondolom ezt, arról pár rövid sztorit osztanék meg veletek, az Örssel való találkozásaimból.
Kezdjük a legelsővel. 2010-11 lehetett, már nem is emlékszem pontosan. A zsámbéki művelődési ház kopott deszkáin láttam először az AWS-t. Jó ha húsz ember volt jelen a koncerten, mégis egy olyan miliő lengte be a szocialista hangulatú, szürke kis előadótermet, mintha épp egy hatalmas nemzetközi fesztivál nagyszínpada előtt állnék több ezred magammal. A mezítláb, a színpadot teljes széltében berohangáló szőke kis bohóc, aki még 20 éves sem volt akkor, úgy tapasztotta a szememet oda, mintha csak egy Rolling Stones koncerten lennék. Annyira meggyőző volt, annyira magával ragadó, hogy ott és akkor megmondtam a haveromnak akivel voltam, figyeld meg belőlük még lesz valaki. És nem azért mert világmegváltó zenéket írtak –itt persze nem lebecsülve a többiek szerepét a zenekarban-, hanem mert olyan impulzív előadást kaptam ott az arcomba, ami elsőre meggyőzött arról, hogy a jövő egy különleges zenekarának szárny-bontakozásainak vagyok szem és fültanúja.
Örs pedig olyan hálás volt annak a maréknyi embernek aki eljött, hogy buli után első útja hozzánk vezetett és mindannyinkkal kezet fogott és koccintott. Emlékszem viccesen meg is jegyezte, hogy ilyen szar sört még talán sosem ivott, és milyen szerencse, hogy nem százan vagyunk, mert lehet annyi kortyot ebből a lőréből nem tudna meginni. Ez a kedvesség és közvetlenség még jobban egy szeretni való ember képét festette le bennem, amit az évek során egyre csak megerősített.
Évekkel később egy pátyi pincefesztiválon, immáron fotósként tekintettem meg őket. Még az első dal felénél sem jártunk, amikor Örs a nagy lendületében a színpad szélére kihelyezett korsó sört lerúgta, ami teljes egészben a ruhámon és a fényképezőmön landolt. Igazság szerint ügyet sem vetettem rá. Előfordul az ilyen, nem ő volt az első, és nem is az utolsó zenész aki leöntött a színpadról. Nem veszem az ilyet magamra, sőt bevallom azt hittem, neki fel sem tűnt mi történt. De nem így volt. A buli után, mikor már direkt áztattam magam sörrel, igaz belülről, oda jött hozzám, és megkérdezte ugye minden rendben? Nem okozott kárt, ha baj van szívesen kifizeti a gép szervizköltségeit. Persze erre semmi szükség nem volt, ő is megnyugodott, majd még egy sör társaságában csatlakozott a kis asztaltársaságunkhoz, és mintha csak ezeréves cimbik lennénk jól elbeszélgetett velünk.
Ez a közvetlensége, emberközpontúsága végig megmaradt. Ha rajta múlt volna ugyanúgy koccintott volna a Budapest Parkban mind az ötezer rajongóval, mint anno ott Zsámbékon húszunkkal.
Az AWS időközben egyre népszerűbb lett, egyre nagyobb helyeken játszottak, egyre több felé jártak az országban és a határon túl. Örs pedig mindenhol mindenkit lenyűgözött. Műfaji szeretettől és korosztálytól függetlenül mindenkit meg tudott győzni előadásmódjával. A 2017-es Rockmaratonon egy hatvan év feletti, motoros dzsekis férfi, akire ha ránézel, egyből látod, hogy a brit újhullámos heavy metálon kívül semmi mást nem hallgat, sőt meg is veti azokat a zenéket, úgy táncolt ott a dunaújvárosi porban, mintha csak a Judas Priest-et látta volna. „Kibaszott nagy egy a szőke kisgyerek”, üvöltözte. Két évvel később egy négy év körüli kissrác a FeZEn fesztiválon a „Hol Voltál” dalt énekelte úgy, ahogy kortársai a mesezenéket szokták. Lehet nem is értette miről szól a szöveg, de Örs előadás módja már ilyen korban is meg tudta érinteni. Ez volt Örs, mindenkit meggyőzött, mindenkit elért.
Az AWS egyre jobb dalokat írt, Örs egyre jobb és mélyebb szövegekkel jött elő. A rajongótábor meg csak nőtt és nőtt. Az Eurovíziós Dalfesztivál pedig a széles köztudatba is berobbantotta a srácokat, nemcsak itthon de szerte Európában. Ugyanakkor a csapat nem vált a hirtelen jött hírnév áldozatává. Ugyanúgy éreztem magam a 2018-as Budapest Parkos koncerten, ahol Örs megkérte barátnője, Nina kezét több ezer ember előtt, mint nyolc évvel előtte Zsámbékon. Az egész zenekar és a közönség egy rohadt nagy családdá nőtt össze. Ez pedig Örs érdeme, aki az utóbbi húsz év magyar zenei életének legjobb frontembere. Minden megvolt benne, hogy világsztár legyen, és ez nem túlzás. Talán ezért is ilyen nagy fájdalom, és ezért rázta meg ennyire az országot a halála, mert ezt valahol mindenki tudta aki csak egy kicsit is ért a zenéhez. Sok ismerősöm van, aki nem szerette sosem az AWS zenéjét, mert nem az ő stílusuk, nem nekik való, és ez így is van rendjén. De Örs halálhíre őket is megrázta, és nem csak azért mert egy 29 éves srác idejekorán elment, hanem azért mert a magyar könnyűzene elvesztette azt az alakját, aki a változás volt. Valljuk be a haza zenei élet az elmúlt két évtizedben megcsömörlött. Hiába vannak tehetséges fiatal zenekarok, valahogy beleragadtunk egy szürke posványba, amiből nem tudunk kitörni. Na ennek a posványnak a beszáradt ajtaját rúgta rá Örs és az AWS Európára. Ez az az érdem, amit műfaji megkötés nélkül mindenki elismer, és amiért ennyire megállt most mindenki emellett a szörnyű tragédia mellett.
Örs nincs már, elfogadni nehéz, de muszáj. Viszont azt ajtó nyitva van. Rengeteg olyan zenekar van, akik megérettek arra, hogy bemenjenek rajta. Down For Whatever, Dystopia, Tiansen, Fatal Error, Kies és még sorolhatnánk.. Rajtatok a sor. Örs és az AWS elkezdte, nektek folytatni kell, az ő emlékére is.
Sok helyen olvasom, hogy a leukémia legyőzte Őt, de ez nem igaz. Örs győzött, mert fizikailag hiába nincs már itt, örökké bennünk fog élni a munkássága, a magyar zenéért tett erőfeszítései, és persze az a szőke kis srác aki mezítláb belegyalogolt mindannyiunk szívébe.
A hazai zenei élet most megállt egy kicsit, idő kell míg feldolgozzuk azt ami történt. Dani, Áron, Bence, Soma, Nina és mindenki aki csak egy picit is ismerte Örst megtört, de örökké nem eshet. Hála annak a szőke bohócnak, akit tíz éve egy zsámbéki koncerten megismertem, az AWS egy olyan család lett, ami talán a legerősebb a hazai zenei közegben, ezt az erőt és szeretetet pedig nem lehet legyőzni.
Ha csak egy dolgot kérhetnék most, azt szeretném, hogy újra koccinthassak Veled azzal a borzalmas sörrel, ott a kopott deszkákon Örs.
Iszonyatosan hiányzol, Szeretünk!
