Áprilisban jelent meg a Woodstock Barbie második kislemeze Soul Smoke címmel, ezen kapott helyet a Never Ending Blues is. A zenekar mindenképpen szeretett volna egy nagyköltségvetésű klipet, és nem kellett sokat keresgélniük, kivel szeretnének együtt dolgozni: Szombath Mátéra és a Cineast csapatára a Trillion klippeknél bukkantak rá, és egyből érezték, velük szeretnének dolgozni.
“Számomra azonnal egyértelművé vált, hogy a Never Ending Blues lesz a mi dalunk. Zeneileg tök izgalmasnak találtam a szintetizátor által vezetett zenei építkezést, másrészt képileg is izgalmas tényező, hogy Arián egyszerre két hangszert használ látványosan” – mesélte a klip rendezője, Szombath Máté az első leülésükről.
“a blues nem helyhez kötött, hanem egy életérzés és szívben dől el, az ember hol érzi magát”
“A Never Ending Blues a szabadságról és azokról az őrültségekről szól, amelyeket el kellett követnünk az életünkben ahhoz, hogy azokká válhassunk, akik vagyunk. Arra is utal a szöveg, hogy a “tündéri” külső mögött egy teljesen váratlan belső én lapulhat és a látszat néha csal” – mesélte Szandra a dalról. A zenekar és a stáb előtt állt a kihívás, hogy ezt hogyan jelenítsék meg jól képileg. Néhány ötlet és helyszín kikukázása után jött a megfelelő megoldás, amiről Szombath Máté osztott meg néhány gondolatot:
“Azt láttam a legőszintébbnek és önazonosnak, ha nem vintage Amerikát akarunk csinálni kis hazánkban, hanem ebből ironikus poént csinálunk, a tipikus amerikai országúti életérzés itt csupán egy díszlet-háttér a szürke középkelet-európai valóságban. Ez azt erősíti bennünk, hogy a blues nem helyhez kötött, hanem egy életérzés és szívben dől el, az ember hol érzi magát. A Soroksári út lehet számodra a végtelen 66-os út, a Gubacsi híd lehet egy new york-i külvárosi bevezető, a Pesterzsébeti sétány lehet a Haight Street San Franciscoban, vagy a tuning cabrio Ladád lehet akár egy Cadillac is.
Úgy éreztem, most jött el az alkalom, hogy végre forgassunk egy kicsit Super8-as filmre. Ma elég komoly trendje van, főleg a klipek és a fashion anyagok világában, de sokszor nem is indokolja a téma és öncélúan lövöldözik, viszont a mi esetünkben a Woodstock Barbie-val több, mint indokoltnak éreztem ezt a formátumot. Nem lehet tökéletesen szimulálni, se a filmszalag remegését, se a beragadt szöszöket, a felfutásoknál keletkező kiégéseket, a színekről nem is beszélve. A végeredmény pedig magáért beszél.”
