Izgalmas és erőteljes zenei élményre számíthatott, aki az új esztendő első péntekjén az egykori indiánsátor felé vette az útját. Újdonságokkal teletűzdelt zenei kínálat szerepelt az esti menün: lemezbemutatóval készült az estét nyitó KerecsenSólyom, a Tűzmadár is beígért néhány számot a márciusban megjelenő Álmok című új lemezéről, és az este fő durranásaként a Nevergreen az első négy albumáról szemezgetett gazdagon, hiszen a közelmúltban jelent meg az említett négy album újramasterelt verziója egy csomagban, Imperium Box néven. Bátran mondható, hogy végül fantasztikus órákat tombolhatott végig a Club 202 mintegy 350 nézője.
A programot a szegedi KerecsenSólyom kezdte, pontban este 9-kor. Látványos színpadkép és a népdal motívumokat néhol embertelen zúzással vegyítő zene robbant az arcunkba. A nemrégiben megjelent Aquileia Ostroma album teljes anyagán kívül két új dalt is kaptunk - az egyik annyira új, hogy még címe sincs :) Most volt először szerencsém élőben a zenekarhoz, így nincs összehasonlítási alapom, de ezen az estén nem tűnt teljesen összeszedettnek a csapat, az egyöntetűen pozitív lemezkritikák keltette várakozástól az élő produkció sajnos jócskán elmaradt. Nyilván nagy szerepet játszott ebben, hogy az albumon hallható, rengeteg vendégzenész által megszólaltatott kiegészítő hangszerek hiányoztak az előadásból. Ezenkívül a komplett hangzással is akadtak problémák: az éneket a koncert elején időnként elnyomta a vokál, az éneklős részek bizonytalanul és jóval halkabban szóltak, mint a hörgősök, és 
sajnos a furulyából sem hallatszott sok, pedig igen fontos szerepe kellett volna, hogy legyen. A szólógitáros megbújt a szintetizátor mögött és a gitárhang szólózáskor sem tűnt ki az alap hangorkánból, a basszus pedig az utolsó néhány szám alatt kezdett körvonalazódni. Meg kell azért jegyezni, hogy egy négy-öt fős zenekar jó hangosítása sem mindig egyszerű, ennyi hangszernél (hét tagú csapatról beszélünk!) pedig hatványozódnak a nehézségek, de a technikusi pulttal való kommunikáció fejlődésével biztosan jobb eredményre jut majd a KerecsenSólyom. Mindentől függetlenül az elgondolás kiváló, a zenészek láthatóan borzasztóan szeretik, amit csinálnak, élvezik a színpadi jelenlétet és Alkonyat remekül működik, mint frontember. Dicséretes, ahogy mondanivalójában a zenekar megidézi az ősi hun-magyar történelmet, illetve - folkmetal bandaként kötelező módon - zenéjében bátran és jó érzékkel merít a messze földön híres, egyedülállóan gazdag magyar népzenéből, így is hozzájárulva annak továbbéléséhez és minél szélesebb körű megismertetéséhez.
40 perces műsora végeztével a KerecsenSólyom megköszönte a közönség támogatását, majd átengedte a színpadot a 10-kor a hangszereire kapó Tűzmadár számára, akiktől - ahogy a beharangozóban már említettem - a jól megszokott slágerek mellett szintén hallhattunk néhány új számot, ízelítőül a márciusban megjelenő Álmok című vadonat új lemezről. Rögtön ezek egyikével nyitottak, a Júdás csókjával, melyet a Rockvilág.hu - egyébként szép számban jelenlévő - hallgatói már ismerhetnek a rádióból. A műsorban újdonságként elhangzott még az Út a jövőbe, illetve a Számítok rád - igencsak jónak ígérkezik az az új album, 
kár, hogy még márciusig várni kell rá! A többi szám vegyesen érkezett a két korábbi nagylemezről - tombolhattunk, énekelhettünk, táncolhattunk például a Colombusra, a Szép hazugságra vagy éppenséggel az Elveszett nemzedékre. A srácok péntek este is kitettek magukért - a rutinos koncertlátogató már tudja, hogy a Tűzmadár bulijain mindig megkapja, amire vágyik: zseniális, lendületes zenét, precíz, technikás játékot minden hangszeren, hihetetlen regisztereket megjáró énekhangot, mosolygós, a színpadon töltött idő minden percét kiélvező zenészeket, egyszóval őrületet a színpadon és a színpad előtt egyaránt. 
A hangzás, mely minden élő hangszeres muzsika egyik kulcsmomentuma, a Tűzmadár esetében sokkal jobbra sikerült, köszönhetően a zenekar és a technikusi pult mögé beálló Nikola Mijic (Dreyelands) közt kialakult összhangnak. Bár tudtuk, hogy második vendégként a Tűzmadár sem nagy koncerttel készül, mégis, csak az előttünk álló Nevergreen produkció ígérete feledtette, hogy igencsak kevés volt ebből a zenéből ez az 50 perc, melybe két ráadás fért végül, így a talán legnagyobb slágernek számító Ébredj hangjaival búcsúzott a Tűzmadár. A koncert közben rövid időre a hamarosan megalakuló Magyar Állatrendőrség vezetője, Joó István lépett az egyik mikrofon mögé, hogy megköszönje a zenekar pártfogó támogatását.
A Tűzmadár keltette őrület éppen csak csillapodott kicsit, a tombolásban kiszáradt rockerek magukhoz vehettek némi folyékony finomságot, válthattak néhány szót, amikor nagyjából 25 percnyi átállás után, negyed 12-kor megszólalt az összetéveszthetetlen Nevergreen-hangzás. Innentől kezdve bő másfél órán át áradt, hömpölygött az erőteljes, súlyos zene. Elképesztő élmény látni, ahogy abszolút visszafogott megjelenésével, csak és kizárólag a zene erejével őrületbe kergeti és a színpad elé bilincseli a rajongókat egy zenekar. Minthogy a koncert apropóját a már említett Imperium Box megjelenése adta, a műsor döntő részét is az első négy album anyagából válogatott nóták alkották, melyek a gazdag termés miatt rendre kimaradnak a jelenkori koncertprogramokból. 
A Gótikus Erotika volt a kezdet, és innen többé-kevésbé kronológiai sorrendben jöttek a dalok, súlyosan, tömören, komoran, magasztosan, erőteljesen: Sötét szív, 20 000 év hiába, Szerelmed vágya vér, A harang értünk szól, Én az árnyék, A tested Íze, Árnyak az éjben - a teljesség igénye nélkül. A felhozatalban helyet kapott néhány igen jól sikerült feldolgozás is, mint például a Here Comes The Rain Again (Eurythmics) vagy a Strangelove (Depeche Mode), melyek a zenekar fazonjához igazítva tökéletesen simultak a sorba.
A színpadi világítás a színpad előterében néha már-már földöntúli fényhatást eredményezett. Különösen akkor, amikor az ember körülnézve elvarázsolt arcok, egyszerre, ugyanarra a - sokszor a szív dobbanását idéző - ritmusra mozduló fejek, lábak, karok erdejét látta. Fogva tartott és nem engedett el a zene, mely a hangszerek, azok művelői és a belőlük előcsalható melódiák tökéletes, harmonikus egészét alkotva páratlan energiát sugárzott a színpadról.
Az utolsó néhány szám erejéig - az etapot az Ó, Fortunával, a Carmina Burana egyik felejthetetlen opusával kezdve - színpadra lépett a légúti betegséggel küzdő Tina is, aki az utóbbi idők újításaként egyre több szerepet kap a Nevergreen zenéjében. Tina nem csupán szépségével és kedves mosolyával színesíti a Nevergreen produkcióját, hanem fantasztikusan énekel is: csodálatosan telt, könnyedén gördülő drámai szopránja még fenségesebb színezetet ad a muzsikának. Sajnálatos, hogy belőle igen keveset lehetett hallani :( A női énekhanggal kiegészülve többnyire a 2009-es Új Birodalom albumról szóltak a dalok, felcsendült például a Most és mindörökké és a Frozen (Madonna) is, majd Az elveszett világ után a hivatalos program véget ért, de a színpad előtt tömörülő rajongóhad természetesen nem esett kétségbe, hiszen tudtuk: a mindig legjobban várt, elmaradhatatlan Ámok még nem hangzott el... A bizakodás nem is volt alaptalan, a zenészek gyorsan visszatértek a színpadra és még két ráadás-szám, a Furor Christiani és az Ámok erejéig élvezhettük ezt a különleges hangulatú, élőben még inkább megkapó muzsikát. Aki szereti ezt a fajta zenét, semmire nem panaszkodhatott - legfeljebb talán arra, hogy a színpad közelében valamivel kevésbé volt hallható Bob Macura jellegzetes, pincemély hangja.
Óriási élmény volt igazi nagy koncerten is hallani végre a Nevergreent - e sorok írója a MetalFesten látott kitűnő "étvágygerjesztő" óta várt egy ilyen alkalomra - erre az alkalomra. Megérte. Köszönjük!
Hálás köszönet a fotókért, Pank!