Na és akkor jött a Nightmare. Hát kérem, ilyen rémálomból bármikor, bármennyit vállalok. Az eredetileg 1979-ben alakult banda alapítótagjai közül már csak Yves Campion basszeros és Jo Amore van a zenekarban, utóbbi időközben mikrofonra cserélte a dobverőit, melyeket öccsére bízott. Nem volt hiba, ugyanis Jo hihetetlen jól énekel, David pedig erőteljesen, pontosan dobol. A zenekar történetében volt egy 12 éves szünet - 1987-ben, épp, amikor kezdett minden jól alakulni és már Franciaország vezető metalbandájává váltak, a zenei elképzelések közti ellentétek miatt az együtt zenélés felfüggesztése mellett döntöttek. Aztán szerencsére - szerencsénkre - 1999-ben újra nekilendültek a srácok és azóta apróbb felállásbeli változások mellett töretlenül tolják a metalt az arcunkba. A lendületes, a 21. század power követelményeinek is megfelelő, mégis klasszikus heavy metalt idéző zene igazi csemege lehet bárki számára, aki értékeli az erőteljes, helyenként kellemesen karcos harmóniák és elképesztő távlatokat bejáró énekhang kombinációját. Külön megjegyezném, hogy a - legalábbis ránézésre - szemtelenül fiatal JC Jess egyrészt királyul gitározik, másrészt remek énekes is - erről a művésznevével fémjelzett saját bandájának dalain keresztül mindenki meggyőződhet - nekünk szerencséseknek alkalmunk nyílt erre a Nightmare koncerten is, hiszen Jo egyszer magát JC-t is meglepve az arcába tolta a mikrofont és harsány éneklésre késztette a gitáros srácot (amit az tündéri, szégyenlős mosollyal nyugtázott). Egyébként a másik gitáros, Franck Milleliri hangjára sem lehet panasz: leginkább a zárószám refrénjében hallhattuk őt, ahol olyan 3 szólamú ének szólt, hogy csak keresgéltem az állam és ha rágondolok, még mindig meg-megborzongok a gyönyörűségtől. Nem mellesleg, az általam addig látott zenekarok közül ők voltak az elsők, akik felemlegették a nemrég eltávozott legendát, Ronnie James Dio-t, és a tiszteletére eljátszották a Holy Diver-t. Méghozzá fantasztikusan. Mindössze 40 perc jutott a Nightmare zenéjéből, de ez bőven elég volt, hogy a szívembe zárjam a zenekart, mert egyrészt a zene is nagyon-nagyon jó volt, másrészt a srácok végig mosolyogtak, vidáman, csupa szívvel játszottak, egyszerűen látszott rajtuk, hogy élvezik a zenélést és örülnek, hogy ott lehetnek. A korai időpont ellenére nem kis számú közönség lelkesen tapsolt a zenekarnak, és én nagyon remélem, hogy hamarosan újra hallhatom őket.