Green Day - Grammy-díjas lemez a KlasszikuShockban!

Egy lemez, amely alapjaiban rázta meg a zeneipart. Egy mondatban nagyjából így jellemezhetnénk a Green Day 1994-ben kiadott Dookie lemezét. Abban az időben az egész világ Nirvana lázban égett. Sorra alakultak a cipőbámulós, „hej de elegem van a világból” stílusú zenekarok. Naná, hogy a nagy lemezcégek is a hasonló bandák után nyomoztak. Ezzel szöges ellentétben állt három ifjú zenész, akik a napfényes Kaliforniáról, csajozásról, a haverokkal folytatott eszméletvesztésről, na és persze a befüvezett állapotban való gördeszkázásról dalolgattak. A Green Day esetében hatványozottan igaz, az a örök mondás, mely szerint jókor kell lenni jó helyen. Billie gyerkőcék jó helyen voltak, mert az addigi független Lookout kiadó után a hatalmas multicég, a Reprise szerződtette őket. Nem tudni, hogy a kiadó emberei mit láttak a trióban, hiszen a csapat ugyan korábban kiadott már két nagylemezt, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy a tagok aktuális barátnőin és pár haveron kívül az égadta világon senki sem ismerte őket. Füstös kis lebujokban, elenyésző nézőszám előtt döngették pofonegyszerű, ám hihetetlen fülbemászó dalaikat. Arra azonban a lemezkiadó emberei sem gondoltak, hogy a szerződés aláírásával gyakorlatilag megszerezték az aranytojást tojó tyúkocskát.

Mondjuk van rá egy százasom, hogy a zenészek agyában sem motoszkált olyan gondolat, hogy a következő lemezükkel megváltják a világot. Pedig ez történt! Bármely országot vesszük alapul, a vízcsapokból is a Basket Case nóta folyt. Mellette még négy potenciális sláger található a korongon. Mondanom sem kell, hogy ezek után a világ minden táján kitört a pop/punk láz. Az album elérte a 15 milliós eladott példányt, így nem is volt meglepő, hogy 1995-ben a legjobb alternatív rocklemez kategóriában Grammy-díjat nyert. Persze azért nem volt minden fenékig tejfel: a régi haverok arra hivatkozva, hogy a banda eladta magát, elfordultak tőlük, a metalos arcok egyenesen hánytak a Green Day-től, a punkok pedig szégyenükben elsüllyedtek, amiért a Green Day tagjai punkzenészeknek tartották magukat. Nem is sejtették, hogy ezzel egy új zenei irányzatot szabadítottak a világra. Innentől, ha valami egyszerű ám lendületes, fülbemászó „happy”-t sugárzó muzsikáról volt szó, a kritikusok rögtön ráakasztották a kalifornia-punk titulust. Gombamód szaporodtak a hasonló bandák. A Green Day is igyekezett a saját maguk által kitaposott ösvényen maradni, de hiába adtak ki három lemezt is (Insomniac, Nimrod, Warning), a Dookie elképesztő sikerét nem tudták megközelíteni. A zenészek sem értették, hogy mit csinálnak rosszul. A rosszmájúak már a banda esetleges feloszlását rebesgették, amikor a frontember, Billie Joe felfigyelt az amerikai elnök, George W. Bush tevékenységének a minőségére. Tele lett a töke az elnökük politikai nézetével, ezt pedig dalok formájában ki is öntötte magából. Így megszületett az American Idiot, amely visszarepítette a csapatot oda, ahová a Dookie korábban már felemelte. Innentől már senki sem mondta rájuk, hogy csak „egylemezes” zenekar a Green Day. Mi szerdán 17 órától a KlasszikuShockban a sikert hozó Dookie-ra összpontosítunk, mert e lemez jelentősége és a zeneiparra gyakorolt felforgató hatása abszolút megkérdőjelezhetetlen.