Még jobban belegondolva sem tudok példát mondani olyan meghatározó rockzenészekre, akik ténylegesen visszavonultak egy búcsúturné után. Amikor már elkezd hiányozni a többtízezres közönség bíztatása jön egy visszautasíthatatlan ajánlat, ami megadja a kezdő lökést a klasszikus felállások újraélesztéséhez. Ugyan Ozzy már többször bejelentette a nyugdíjba vonulását, Tony pedig elég részletesen taglalja a könyvében mennyire nehezére esik már a turnézás, továbbra is bízom benne, hogy lesz pár év múlva majd egy olyan ügy, ami mögé érdemes lesz beállni, és újra összerakni ezt a Black Sabbath névre hallgató csodát. Mert szombat óta a világ kétségtelenül szegényebb hely lett.
A búcsúturné stílusosan hazai pályán, a birmingham-i Genting Arenában zárt egy hihetetlenül vegyes összetételű közönség előtt. Rengetegen utaztak jelentős távolságot a koncert kedvéért, a hangulaton már a kapunyitás előtt is érezni lehetett, hogy most valami egészen különlegeset vár mindenki. Könnyeket, a szokásosnál talán több nosztalgiát, talán még egy olyan különleges vendég felbukkanását is, mint Bill Ward...
A Rival Sons volt a tökéletes előzenekar erre a turnéra. Hangzásban, megjelenésben és a dalok tekintetében is teljesen jól illik a zenéjük a Sabbath elé, kíváncsi vagyok mennyire sikerül majd maradandó előnyt kovácsolniuk ebből a lehetőségből. Jay Buchanan énekes nem győzött hálálkodni az összes létező érintettnek amiért ezt a turnét végigcsinálhatták, a köszönőbeszés több Oscar gálán is megállta volna a helyét.
A Black Sabbath az ezen turnén már szokásosnak mondható programot adta elő, a pestihez képest két extra medley-t hallhattunk. A hangzásra a színpaddal szemben helyezkedve egy szavam nem lehet, minden hangszer szépen, arányosan és hangosan szólt, azok a klasszikus riffek gyomorba martak! Geezer basszusjátékától csak elolvadni tudok, most is tökéletesen hozta le az estét, teljesen egyanrangú partnere volt Tony-nak. Ozzy elég problémásan kezdett, a Black Sabbath alatt végig sietett, nem találta a megfelelő időzítést, kicsit el is kezdtem aggódni. A Fairies Wear Boots alatt aztán ő is magára talált, és onnantól hatalmas formában hozta le az egész estét. Bill Ward-ot továbbra is hiányoltam, sajnálatos hogy nem sikerült vele megegyezniük. Hiába reménykedett a közönség egy esetleges beugróval, semmi ilyesmi nem történt, a kivetítőn tűnt csak fel pár pillanatra, amikor korai koncertekből láthattunk pár kockát a háttérben elhelyezett kivetítőn. Itt ismét el lehet arról gondolkodni, hogy menniyre lett volna más ez a turné, ha nem Tommy Clufetos ugrik be a dobok mögé, hanem mégis Bill kapja meg a melót. Tommy 37 éves kora ellenére tökéletesen passzolt az összképbe, a haj- és szakállszerkezete alapján főszerepet kaphatott volna a Hair-ben. Lehetséges, hogy Bill nem lett volna már képes olyan energiával odatenni magát, mint Tommy. Az egyetlen ami miatt kritikával illetném a zenekart, az a dobszóló volt. Persze, ebben a korban már megterhelő egy ilyen programot végigtolni, de mennyire jó lett volna a 10 perces dobszóló helyett beiktatni bármi mást...
Több esetben is láttam tizenéves gyerek / apuka / nagypapa formációban családokat a helyszínen, teljes egyetértésben bólogatták és énekelték végig a klasszikusokat. A hangulatra semmi panasz nem lehetett (érdemes a YouTube-on rákeresni például a War Pigs-re), a közönség együtt élt a zenével, Ozzy a megszokott módon vezényelte le az estét, mindenki azonnal ugrott minden mozdulatára. Az előzetes nyilatkozatok alapján külön beszéddel is készült, ez vagy nem hangzott el, vagy kimerült a rövidre fogott köszönőbeszédében. Nem láttam a zenészeken, hogy könnyekig lennének hatva. A színpadról egyáltalán nem jött le, hogy ez lesz az utolsó koncert ebben a felállásban. Lehet hogy ezt mégis egy későbbi időpontra tartogatják?
Addig is „Thank you, good night, God bless you all”!