A death metal színtér iránt egyre többen és többen kezdenek érdeklődni hazánkban, és erre egy gyönyörű példát láthattak a következőkben tárgyalt koncert résztvevői is.Már-már szokásommá vált, hogy a bulik előtt legalább egyszer végighallgatom a várható setlisteket. Ez most sem történt másként, így hamar szembesültem vele, hogy az Obscura igencsak erre az új Akroasis című albumukra építette fel a rövid műsorát. Ezt személy szerint nem is bántam, ugyanis a többi korongjukhoz (még) nem volt szerencsém teljes egészükben.
A koncert időben kezdődött, és a német tech-prog keverékű death metal hamar megindította az este hangulatát. Már az első percektől fogva szembetűnő volt a közönséggel való játék, és az igazi közönségnek való játszás. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert már jópár olyan – többnyire elő- – zenekart láttam élőben, akiket mintha egyáltalán nem foglalkoztatott volna a közönség, elvoltak a saját kis világukban bezárkózva a színpadon.
Az Obscura viszont semmi hasonlót nem produkált, sőt… szerintem életemben először láttam olyan death metal koncertet, mely során a bandatagok szüntelenül a közönségre mosolyogtak. Valljuk be, ez egy olyan stílus, ahol ez meglepő. A szokatlan derű mellett pedig megvolt a közöséggel való kommunikáció is. Néha meg is nevettettek minket – mikor pl Steffen Kummerer, a banda frontembere megkérdezte, hogy a jelenlévők közül ki volt ott a pár évvel korábbi első budapesti koncertjükön, 4 derék fiatalember adta tudomásul igenlését, mire Steffen közölte, hogy akkor bizony a következő dal csakis nekik négyüknek fog szólni.
Hamar elrepült az a szűk háromnegyed óra, és nem is akármilyen zeneiséggel kísérve. Meggyőződésem, mely szerint egy ilyen technikás zenét csak akkor lehet élvezni élőben, ha az ember ismeri a dalokat, úgy tűnik rácáfolt önmagára. Így hát egy efféle meglepetéssel, rengeteg mosolygással, és később egy aláírással fejeződött be az első Obscura koncertem. Mely bizonyára nem az utolsó volt, ugyanis a „see you next time” búcsún kapva elkönyveltem magamban, hogy a következő itthoni koncertjükön is ott a helyem.
A németek elköszönése után – mint a színházban – a függönyöket behúzták, mögöttük pedig elkezdődött az átszerelés. Időközben egyre többen és többen összegyűltünk (szinte teltháznak nevezhető mennyiségben) majd olyan fél óra múlva, átható gandzsa-illatban úszva színpadra lépett a Death DTA a maga 4 tagú igen-igen tehetséges társulatával.
2 évvel ezelőtt a Barba Negra Track-ben láttam őket először, és még aznap eldöntöttem, hogy nekem látnom kell a következő alkalommal is ezt a brigádot. Bár most egy kicsit más felállásban érkeztek a múltkorihoz képest, de ez aligha jelentett problémát. Méghozzá olyannyira nem, hogy míg a legutóbbi alkalommal mondhatni leharcolt állapotban léptek fel, addig most egy meglepően energikus és tettrekész négyes lépett a színpadra. Talán jót is tett a dobos Gene Hoglan és a gitáros Bobby Koelbe belépése ezen a turnén – ugyanis bár a kezdetektől jelen vannak a tribute formációban, az előző európai turnét mégis kihagyták. Na de térjünk is rá a koncertre. Már az első néhány szám után egyértelművé vált, hogy a papucsos Steve Di Giorgio képezi a hidat a publikum és a zenekar között. A 6 és 3(!) húros fretless basszert váltogató fémnyűvő játéka egyébként is domináns a Death klasszikusaiban, ráadásul ő is közrejátszott e DTA nevet viselő kezdeményezés kiötlésében. Néhány bemelegítő dal után Steve belekezdett egy kis jammelgetésbe, melyből hamar egy Rush reprodukció született – ha nem tévedek, a Spirit of the Radio-t hallhattuk death metal verzióban, Bobby passzentos hangjával. A stílust definiáló számok a lehető legteljesebb értelemben találtak befogadó közönségre – Steve hamar meg is említette, hogy nem akármilyen közönség vagyunk, az ilyet pedig mindig jó hallani. A koncert háromnegyedénél hallhattunk egy rövid interjúrészletet Chuck Schuldiner-től, aki arról beszélt, hogy mit jelent számára a zene, és mit akar üzenni a bandanévvel – mert ugye a „rózsaszín virág” név egy ilyen zenekarnál nem pálya. Előkerült aztán 2-2 dal a Symbolic és a Sound of Perserverance albumukról is, melyek egyértelműen a buli csúcspontját képezték. A közönség egy része ekkor már az őrület határait feszegette – volt ám izompogó, bodysurfing, és miegymás bőven. Újfent egy összehasonlítást biggyesztenék ide a 2 évvel ezelőtti koncerthez mérten, ugyanis mint sokan emlékezhettek rá, annak hamar vége lett a csendháborítási törvények miatt – most azonban a buli végére már kezdett ránktelepedni a kellemes fáradtság. A záró Crystal Mountain / Pull the Plug páros a lehető legkielégítőbb pontot tette az este végére. Készült egy bandafotó a közönséggel, majd a tapsvihar elcsendesülésével a függönyöket végleg behúzták. Ámbár reménykedve valami csodában, nem léptem le rögvest, hanem csak vártam – s mintha megéreztem volna: az átszereléskor gyakran sürgő-forgó emberke, akivel sokszor elkaptuk egymás tekintetét koncert közben is, kibújt a függöny mögül, kezében a setlisttel, és rám mutatva felém nyújtotta azt. Azt hiszem valahogy így zárul egy igazán jó koncert.
De tovább is van, mondjam még? Koncert után, szemezgetve a merchpulttal, észrevettem hogy ott áll mellette az Obscura feje, Steffen. Lelkesen fotózkodott, s megragadtam az alkalmat, aláírattam vele a kincsként szorongatott dallistát.
„- I know it’s not yours, but can you sign it for me, please?
– Yes, of course”
Persze egy derűs mosoly kíséretében.
Fotók: Balázs Orsy
További képek: ITT!
