Sok jó kritikát kapott a Naturus a debütáló lemezükre, mondhatom azt is, hogy megérdemelten. Természetesen az észrevételeimmel nem lehúzni szándékozom a Love of the Lightside-Live on the Darkside albumukat, remélem maguk a tagok sem veszik a kritika egyes pontjait degradálónak.

Nem cicóztak a srácok, egyből egy 10 perces dallal indítják a lemezt, melynek címe: A Derelict Planet. Egy ennyire hosszú számban pedig bőven kínálkozott is lehetőség, hogy minél többet mutassanak meg a stílusukból és a hatásaikból. Sok banda jutott eszembe az első néhány percben, mint pl. Death, Nevermore, Katatonia, Anathema… Az éneknél a különböző death bandák mellett némi Tool, Mastodon hatást is hallani véltem, ami a mai átlag felhozatalhoz viszonyítva nagyon is pozitív, mert semmit sem utálok jobban, mint amikor valaki álomba brummog a monoton halk hörgésével. Sok jó és érdekes dolgot lehetett felfedezni “az elhagyatott bolygóban“, de mégis kissé túlnyújtottnak érzem. Semmi kifogásom nincs a komplexitás ellen, de érdemesebb lett volna egy rövidebb, direktebb szerzeménnyel kezdeni a cd-t. Csak egy javaslat legközelebbre… Nagyon szép kezdést sikerült összehozni a Seeking and Wasting elején, vártam is hogy a fülembe robbanjon egy duplázott 7-húros támadás, de ez elmaradt. Az akusztikus folytatás elég érdekesre sikerült, mint egy enyhén disszonáns Tears of the Dragon. A dal közepénél azért kapunk itt torzított mélységeket is, s bár ritkán mondok ilyet, de vártam azokat a hatásvadász kétlábdobos zúzdákat, amiket mondjuk a Nevermore-tól a Seed Awakening-ben. A dal végére megint a hagyományosabb melódiáké a főszerep. Nem mondanám rossznak, sőt, de a második track-nek azért ennél pörgősebbnek kellett volna lennie. Ezt azért jegyeztem most meg, mert egyrészt extrém metálként aposztrofálják magukat, másrészt a hallgatók érdeklődését is fent kell tartani, pláne a lemez elején, sőt az egész lemezen keresztül, ha általánosságban beszélünk. Az Aggressive Existence cím már sejtette, hogy nem valami Coldplay dal következik. Horzsolós témákból és gurgulázásból kapunk bőven, a refrén meg mintha Leander jammelt volna egyet a Mastodonnal. Kimondottan tetszenek az énekdallamok ebben a számban, de úgy érzem, hogy lesz ez még magabiztosabb is a következő korongon. Szerencsére a tempóváltások fontosságáról sem feledkeztek meg, a begyorsulás kimondottan jót tesz a középrésznél, hogy egyenletesen visszakanyarodhassunk a gonosz nyitó riffekhez. Az albumon elég sűrűn hallhatóak különböző film és egyéb hangbevágások, a Decay of the Intellect elejére pedig nem sajnáltak mindjárt két percnyit beilleszteni. Sok… A második perc után kapunk azonban egy nagy adag death metálosított Nevermore verzét. A dallamos énekkel kísért refrén is kellemes a maga módján, bár nekem túlságosan érzelgős. Ebben a számban amolyan le- és felkapcsolgatás-szerűen mennek az extrém és melodikus részek. A Choke to Death egy lightosabb Cannibal Corpse-féle ötletcsokorral indít. Én ezt a dalt raktam volna a második szám helyére. Pár perc után ismét a női vokállal megtámasztott dallamoké és akusztikus gitároké a főszerep, amit nem feltétlenül hiányoltam ide. Feleslegesen megtöri a lendületet, meg aztán, mi azzal a baj, ha van egy olyan dal a lemezen, ami csak a zúzásról szól? Szerintem ezek a Corpse-Nevermore stílusban fogant riffek elég erősek, nem kell minden dalba unplugged vagy merengős részeket integrálni. A Watery Grave egy nagyon bivaly kezdést produkál, csak azt sajnálom, hogy a gitárok ennyire háttérbe szorultak. A szokásosnak nevezhető áriázást viszont itt is megspóroltam volna, mert tényleg teljesen felesleges. Félidőben nagyon baró kiállások voltak sok helyen, főleg a gitártempót tekintve. A hiba itt az volt, hogy ismét feleslegesen törték meg a hangulatot a különböző gitár/dob “belevirtuózkodással”. Imádom az olyan szinte meditálós, enyhén disszonáns gitártémákat, amiket közvetlenül a negyedik perc előtt kapunk a művész uraktól, kár megakasztani azt az örvénylés-szerű atmoszférát, amit egy-egy ilyen témából ki lehet hozni. A szólókat eddig nem emeltem ki külön, de talán nem is kell, hadd beszéljenek helyettem. Leírhatom, hogy Jeff Loomis biztos hatással volt Ádámra, de nem ez a lényeg, hanem, hogy érzéssel teszi a dolgát, ahogy minden szólógitárosnak kéne. Címéhez méltóan vidám témával indít az Endless Carnage Over The World. Itt már meg is indultak azok a kétlábdobos megoldások, amiket eddig vártam, de ismét pórázt adtak a tigrisre. Egy 11 perces dalból mások kihoznak 2-3 másikat is, de lehet, hogy azok pont attól ültetik seggre a hallgatót, mert lefölözik az olyan feleslegeket, mint a középrésznél hallható szólózgatást meg a jazzes virgákat. A 9:40 után hallható riffeket nagyon imádom, de jobb lett volna, ha előrébb hozzák és összességében véve megfelezik a dal hosszát. A Running Out Of Time sem lesz a maga 10 percével a kereskedelmi rádiók kedvence, bár gondolom, nem is ez volt a cél. A Katatonia Dead End Kings vonalát idéző záródal egy kellemes utazásra visz, de itt már nagyon sokallom az anyag hosszát. Kellemesen merengős dallamok mellett hallhatunk bőven villantásokat, de ez a dal tartja fent az érdeklődésemet a legkevésbé. Egyszerűen ez már indokolatlanul sok és túlsűrített.

Minden összevetve, úgy érzem, hogy a tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése, a Dreamgrave első albuma mellett egy másik említésre méltó debüt lemezt is sikerült produkálnia a Naturus zenekarnak. Ritka a tökéletes kezdés, nyilván itt sem várt el senki egy metal történelmi klasszikust, de azt hiszem, hogy potenciálban és kreativitásban nem szenvednek hiányt fiataljaink. Fontosnak érzem mégis hangsúlyozni, hogy az előbb említett csapattal együtt, nekik is meg kell tanulniuk azt az esztétikai csonkolást, ami a zenében elkerülhetetlen. Megboldogult gitárhősöm, Chuck Schuldiner egyik zsenialitása abban rejlett, hogy tudott mértéket tartani, így egyaránt elkápráztatta a rajongókat és a zenész kollégákat. Attól, hogy valaki kiváló zenész, még nem jelenti azt, hogy úton útfélen bizonygatnia is kell azt. Ha csak 5 percnyi anyagunk van ahhoz, hogy fenntartsuk a hallgatók érdeklődését, akkor ne akarjuk ezt megkétszerezni. Még valami: kissé elcsépeltnek érzem az extreme metal kifejezést, mert manapság kis túlzással mindenki magára aggatja, ha hörög egy keveset vagy D-nél mélyebbre hangolja a gitárokat. Nekem extrém a Strapping Young Lad, illetve általában véve a black és death metal bandák, de ez a zene minden csak nem szélsőséges. Ezzel persze nincs semmi gond, de nem biztos, hogy az ortodox extrémisták pozitívan csalódnak, ha a Naturus zenéje hallatán nem érzik úgy, hogy ez a zene kimeríti az extrém szó definícióját. Summázva a dolgot, csak így tovább! Remélem sikerül nagyobb rutint is szerezniük a következő években, hogy tovább csiszolhassák ezt a durva gyémántot.