November 27-én ismét hazánkban látogat a W.A.S.P.. A banda idén ünnepli 30. születésnapját. Te jó szagú málnabokor, hogy szalad az idő. Szinte látom magam előtt azt a pillanatot, amikor szegény bratyómtól megkaptam életem első műsoros kazettáját, ami a W.A.S.P. zenekar Live..In The Raw című 1987-es koncertjét tartalmazta. Akkor nem tudta, hogy azzal az ajándék kazettával öcsikéjének az egész életét a rockzene viharos, ám annál csodálatosabb medrébe tereli. Persze előtte is hallgattam én már a bakelit lemezei között pld. Jimi Hendrix, Eric Clapton, Deep Purple muzsikákat, na de a W.A.S.P. kazi…az mindent vitt. Hozzá kell tenni, nem volt nehéz beleszeretni a zenekarba, hiszen mint tudjuk, a koncertlemezek valójában amolyan „best of” anyagnak tekinthetők, mivel a banda addigi korszakának legjobb dalait tartalmazza. Így ismertem meg az olyan klasszikusokat tőlük, mint a Wild Child, a Blind In Texas, a Sleeping (Int he Fire) és még sorolhatnám. Nem csoda, hogy tűkön ülve vártam a soron következő nagylemezüket. Amit aztán már szakközépiskolásként a zsebpénzemből meg is vásároltam (persze még mindig kazettán). Ez volt 1989-ben a The Headless Children…
A csapat 1982. szeptember 21-én a Los Angeles-i Troubadour klubban adta legelső koncertjét és már abból a produkcióból is sejteni lehetett, hogy itt bizony botrány lóg a levegőben. Szinte nem volt olyan közismert politikus, akit Blackie Lawless frontember a dalok közötti szünetekben ne küldött volna el melegebb éghajlatra. Gyakorlatilag miattuk hozták létre a P.M.R.C. nevű országos szintű szervezetet, akik kifejezetten a rockzene cenzúrázására szakosodtak. A szervezet tagjai arra esküdtek, hogy a serdülőkorban lévő fiatalokat a rockcsapatok dalszövegei rossz irányba fordítják. Amelyik szövegbe csak lehetett, azonnal belekötöttek. Nem véletlenül mondják, hogy a W.A.S.P. ezzel a lázadó húzással többet ártott a műfajnak, mint használt. Blackie-t ez persze cseppet sem zavarta, sőt még inkább belehúzott. Emberi koponyából művért ivott, nyers, véres húst dobált a közönség közé, apácákat feszített meg a színpadon (egyszer egy híres szenátor lányát is felkérte a szerepre, aki örömmel vállalta is, persze gondolhatjátok, hogy apuci erre mennyire bepöccent), provokatív politikai kirohanásaival pedig magára haragított az összes „nagykutyát”. Hiba lenne azonban ha csak negatívumokat dobálni a banda fejéhez. A színpadi látványok koronázatlan királyaiként ismert Kiss a 80-as évek elején válságba került. Olyannyira, hogy kínjukban a rájuk jellemző maszkokat is levették. Ez sem segített nekik. Ide sorolhatnánk azonban a horror műfaj zenei megtestesítőjeként elhíresült Alice Coopert, aki akkoriban csapnivaló lemezek tömkelegét jelentette meg. Nos a W.A.S.P. elindulásával és színpadi látványvilágával a Kiss és Alice Cooper új vérátömlesztést kapott. Az öreg rókák rájöttek, hogy nincs semmi veszve, egy frankó produkcióval újra vissza lehet kerülni a csúcsra. Ezek mellett személyes meggyőződésem, hogy ma Marilyn Manson sem létezne, ha nem lett volna a W.A.S.P. együttes. Manson apó tuti, hogy ötéves korában, csorgó nyállal rongyosra nézte a banda videokazettáit. Tehát Blackie Lawless és csapata a botrányok mellett óriási érdemeket is szerzett. Aztán jött a bevezetőmben említett koncertlemez, majd utána a nagy pálfordulás. Hosszú idő után Blackie rájött, hogy zenét kellene írnia, és nem pusztán külsőségekkel keresni a hírnevet. Szerintem a csókának itt nőtt be a feje lágya. Az eddigi szövegeikben csak a zűrős éjszakák eseményeit boncolgatta, ezúttal már komoly témákkal foglalkozó dalszövegek pattantak ki a kobakjából. A fantasztikus szövegekhez pedig zseniális dallamokat írtak. Zeneileg az addigi legkiforrottabb produkciójukat készítették el. Ebben nagy segítséget nyújtott a Uriah Heep legendás billentyűsének, Ken Hensley-nek a csatasorba állítása. A veterán muzsikus leporolta jó öreg Hammondját, és kemény szőnyeget rakott a dalok alá. Sokan a billentyű hallatán megijednek, hogy nyál a muzsika meg minden, de higgyétek el, a hangzás kellőképen durva lett, a gitárok szinte fejszeként sújtanak le ránk. Meg kell említenem, hogy a különböző cikkeket bújva folyamatosan találkoztam azzal, hogy Blackie stílusa bizony elég pokróc, úgy is mondhatom, hogy összeférhetetlen diktátor típusú a fazon. Ezt támasztja alá, hogy szinte nem volt a banda történetében két egymást követő lemez, amit ugyanazok a zenészek játszottak volna fel. A frontember folyamatosan kirugdosta maga mellől e muzsikusokat. Személyisége ilyen szempontból a Running Wild főnökét, Rock ’n’ Rolfot juttatja eszembe. Gyakorlatilag ő egymaga a Running Wild. Blackie-nél is valami hasonló a szitu. A The Headless Children lemezen például az egykori Quiet Riot dobos, Frankie Banali játszik, azonban akkor még nem számított a banda hivatalos tagjának. Mint ahogy a már említett Ken Hensley is csak session-szerepet töltött be.
Ezzel a lemezzel a W.A.S.P. bebiztosította a helyét a kilencvenes évek heavy metal világába. Még akkor is, ha az ezt követő The Crimson Idol című rockopera után a banda csillaga leáldozóban volt. Blackie is érezte ezt, így kétségbeesésében még industrial alapokon nyugvó alkotással is próbálkozott (Kill, Fuck, Die), de szerencsére mára már rájött, hogy azt kell nyomni, ami belülről fakad. Ezért vannak már 30 éve töretlenül a zeneiparban. November 27-én, a Club 202-ben pedig három egymástól jól elkülönülő részben, egy kétórás show keretében élvezhetjük majd a W.A.S.P. esszenciát. Az elsőben a debütáló albumtól a The Headless Childrenig terjedő korszakot idézik fel, aztán jön a Crimson Idol album sűrített kiadása, a végén pedig az összes többi klasszikus dal. Biztos vagyok benne, egy új nagylemezre sem kell majd sokáig várnunk…
Pontszám: 9/10
