Bevallom, az idei év egyik legnagyobb szívfájdalma számomra, hogy nem láthattam élőben a FEZEN fesztiválon a Testament zenekart. Pedig a csodálatos 80-as években, amikor virágkorát élte a thrash metal és szinte az egész ország Metallica lázban égett, én a Testament/Exodus/Overkill triumvirátusra tettem a voksomat. A Bay Area öböl bandái sorban jelentették meg a király albumokat. Az 1983-ban, akkor még Legacy néven alapított Testament debütáló The Legacy című nagylemeze 1987-ben abszolút levett a lábamról. Még általános iskolásként a Nagydiófa utcában lévő metal üzletben (sajnos nem ugrik már be a neve) felvásároltam az összes Testament jelvényt és felvarrót és a szüleim és tanáraim legnagyobb bánatára fel is díszítettem velük az öltözékemet. Az 1989-ben Practice What You Preach címmel megjelent harmadik nagylemezük pedig a mai napig a legjobb thrash lemezek közé tartozik számomra.

Az ezredforduló környékén a sajtó leginkább Chuck Billy rákbetegségével folytatott harca, illetve a folyamatos tagcserék miatt említette a zenekart. Hála Istennek Chuck azóta egészséges, ráadásul újra sikerült a bandába csábítani Gene Hoglan dobost, akinek ritmusjátéka a dobolás magasiskolája. Már a 2008-as The Formation Of Damnation című visszatérő lemezen bizonyították, hogy nem lehet őket leírni, egyben a zenészek is rájöttek, hogy miben is rejlik az erősségük. Remek visszatérés volt, amit most a Dark Roots Of Earth lemezzel meg is fejelnek. Nincs hosszúra nyúlt intro, nincs prüttyögés, már a nyitó Rise Up dallal a pofánkba másznak és elkezdődik a headbangelés. Kemény zúzós dal, van rá egy százasom, hogy nagy koncertfavorit lesz. Ezután következik a Chuck Billy indián gyökerei ihlette Native Blood, amely egyben a korong klipes dala is. A melodikus, ám kellően brutális blastbeatekkel aládolgozott refrén abszolút megbújik a hallójáratainkban. Már itt meg kell említenem a Peterson/Skolnick gitárduót, akiknek a teljesítménye ezúttal is lenyűgöző. A klasszikus heavy metal csapatoktól átvett iker-témáik káprázatosak, hallgatásuk során pedig olyan gitárospárok jutnak eszembe, mint Murray/Smith vagy Downing/Tipton. Következik a címadó dal, amely a középtempójával kicsit lassítja a lemezt. Nem kell azonban megijedni, döngölős hangvétele miatt itt sem érezni üresjáratot. Majd jön a True American Hate, amely egyelőre az én személyes kedvencem a lemezről. Egy laza Skolnick virga után iszonyat beindulás jön. Szinte látom, ahogy a koncerteken pogózik rá a Testament tábor. Ebben a szerzeményben is az egyszerre-blastbeates-és-dallamos bridge az egyik fő húzóerő. Külön érdekesség, hogy a banda eredeti énekese, Zetro Souza társszerzőként dolgozott a dalban. Mondom, nálam abszolút favorit. Greg Christian basszusfutamai vezetik fel az A Day In The Death nótát. Itt is rendkívül feszes tempót hallhatunk, amelyben Chuck Billy a maga bömbölései mellett talán itt hozza ki magából a legszebb dallamokat is. A frontember hangja, előadásmódja még mindig bivaly erős. Amikor kell hörög, majd megadallamokra is képes ezáltal éneke tökéletesen passzol a zenéhez. Hihetetlen, hogy 50 évesen még mindig micsoda erő lakozik a torkában (ugyebár kicsiny hazánkban is van egy énekes, aki Billyhez hasonlóan szintén idén töltötte be az 50. születésnapját és még mindig az ország egyik legjobb metal-torka). Sokakat meglepett az, hogy 1989-ben a Testament The Ballad címmel készített egy vérbeli power balladát. Ez olyan jól sikerült, hogy aztán több lemezen is készítettek hasonló szerkezetű balladákat. 2012 balladája tőlük ezúttal a Cold Embrace. Remekül megfér az albumon, egyben jó mintapéldája a lemez egyik legfőbb erényének, a változatosságnak. Egy bajom van csupán vele, túl hosszúra nyúlik. De sebaj, a Man Kills Mankind sodró lendülete újra fejrázásra késztet. Hallgatása közben szinte azonnal ordítom én is a jól megformált, hatalmas energiával berobbanó refrént. Ezután jön a több, mint 7 perces Throne Of Thorns. Az epikus hangvételű dalt a zenei váltásokkal kiválóan színezik a srácok. Az album utolsó tétele, a Last Stand For Independence pedig keretbe foglalja a nagylemezt. Ez talán az album legthrashesebb szerzeménye. Méltó befejezés. A limitált kiadványt is érdemes beszerezni, hiszen arra Billyék rápakoltak még egy Queen, egy Scorpions és egy Iron Maiden átiratot is.

Mindent egybevetve, a Testament újra megmutatta, hogy nem lehet leírni a thrash metalt. Persze ehhez kellett Andy Sneap producer-stúdióguru is, aki ezúttal is kiváló hangzást gyúrt össze. Abban is bízom, hogy mint ahogy fiatalon engem is elkápráztattak, így a mai ifjúságból is tudnak majd rajongókat szerezni. Erre biztosíték lehet a technikás, igényes, kellően agresszív, helyenként a korábbi anyagokra hajazó, ám abszolút nem önismétlő Dark Roots Of Earth. Soha rosszabb albumot!

Pontszám 9/10