Nem megyek bele a dél-amerikai szappanoperákat is maga mögé parancsoló eseménysorozatba, ami a Slipknot háza táján történt az elmúlt néhány évben, de nem kerülhetem meg közelmúlt történéseit, amikor górcső alá veszem az idei év talán leginkább várt metal lemezét. Utoljára 2008-ban jelent meg lemez az eredetileg 9 tagú terrorbrigádtól, ezalatt két központi dalszerzőt is veszített a zenekar, egyet sajnos örökre. Ilyen hosszú szünetet megszokhattunk egy Guns ‘n’ Roses vagy Metallica kaliberű gépezettől. A sokszor túlzásba dramatizált háttér abszolút közös lett a Des Moines-i halálbrgiád és az előbb említett sztárelőadók között. Akárhogy is, 6 év nagyon hosszú idő és az embereknek (főleg, ha rajongó) magasabbak is az elvárásaik. A The Gray Chapter boncolása után pedig befejezem ezt a gondolatmenetet.
Az XIX egy igen szenvedélyesre sikerült intró, amiben Corey Taylor rendesen kiereszti a hangját. Mindig is imádtam a hangszínét és tiszteltem az adottságai miatt, de nem való a lemez legelejére ez a darab. Nem úgy a Sarcastrophe, ami viszont jó sötét tónust ad a gonosz gitártémáival a dal elején. Zeneileg egy olyan nyitódal, amit mindig is megszokhattunk a zenekartól: döngölős dobok, ugatós ének és relatíve fogós gitártémák. Az AOV-nál kissé zavaró az a tipikus agyonpolírozott neo-amcsi hangzás, ami jellemzi szinte az összes modernebb metal bandát az USA-ból. Kattogós dob, halk és nem túl combos gitársound, túlságosan hangos ének. Kapkodós ritmustémák, szép refrén és a dal közepén egy kis szellős lazítás, majd vissza a kemény hangzáshoz. Nem lenne rossz amúgy, de nálam mégsem működik, hiányzik belőle a monyó. A Devil in I ezzel szemben sokkal ötletesebben vegyíti az előző dal elemeit. Talán nem olyan fogós, mint egy Psychosocial, de üt, mint a bunkósbot. A Killpop egy nagyon kellemes, dallamos szám. Hogy mennyi létjogosultsága van Corey eredeti bandájának, a Stone Sour hatásainak egy Slipknot lemezen, azt mindenki döntse el maga, de vitathatatlan, hogy a Vol. III lemez óta jelen van és nem kell kristálygömb, hogy belássuk: jelen is lesz ezentúl. Amíg az Iowa hangzásához képest kommersz hangzású dalocskák minősége nem zuhan ez alá, addig én örömmel fogadom az ilyen számokat. A következő track, a Skeptic egy nem túl nélkülözhetetlen darab a lemezen, a századszor is elsütött hatásvadász groove-ok már nem túl meggyőzőek. A Lech egy kicsit az első lemez betegebb hangulatát hivatott megidézni, de elég távol van mondjuk a Prosthetics-től, pedig ebben is akadnak bizarr samplerek bőven. A Goodbye eleje bevallom nekem már majdhogynem nyálas, pláne egy ‘knot lemezen. Egy csipet Depeche Mode, leheletnyi Tool, kiskanálnyi Stone Sour… ez eddig elég ízetlen. A közepére előkerül egy kevés fémes ízű fűszer is, de ide már az Erős Pista is kevés, marad hát a híg leves, ami már a bizonytalan főfogástól is elveszi a kedvünket. A Nomadic egy Soulfly-féle riffel indít, később egy mostanság Robb Flynn-től megszokott metalcore refrén is becsúszik, de nem igazán hiányoltam. A gitárszólókra viszont felkaptam a fejem, kár, hogy a Mick Thompson/Jim Root gitárduó ennyire szerényen szórta a hasonló ötleteket erre az anyagra. The One That Kills The Least-re viszont kezdek besokallni a szívszorítónak szánt áriázástól és az egy kaptafa riffektől, még szerencse, hogy legalább ki lehet emelni itt is a szólót. A Custer visszavisz minket a brutalitáshoz. Ha az első két lemez B oldalaira tartogatott pogógenerátor számokat szereted legjobban, akkor itt a te dalod. A Be Prepared For Hell korai Marylin Manson-os átvezető tétel az első klipnóta,The Negative One-ig. Eddig talán csak az előző lemez Psychosocial dala volt az első felvezető single, ami egyből megtetszett a srácoktól. Ez sem rossz, sőt, de hallottam már jobbat is. A klip mindenesetre egész művészi lett, Shawn “Clown” Crahan nem tagadta vagy fogta vissza magát ezúttal sem. Utolsóként hallható az If Rain Is What You Want. Itt már senki se számítson hörgésre meg repesztésekre napjaink egyik legaktívabb metal bulvárhősétől…gondoltam az elején. A vontatott, de unalmasnak nem nevezhető dal lágy énekdallamai után ismét előkerülnek azok az acsarkodó hangok, hogy utána könnyedén átváltson dallamos rock éneklésbe a három frontember helyett is helytálló mr. Taylor. Ha nem lett volna elég ez a 14 szerzemény, akkor az egyéb kiadásokon hallható bónuszokról is szólnék pár szót röviden. AzOverride egy Slipknothoz képest elég dallamos darab, de nem lóg ki a jelenlegi felhozatalból, bár a közepétől elég pofásra sikerült gitárjáték és némi düh is becsúszik. A The Burden egy elég érdekes “ufó samplerrel” indít, hogy átadja magát a súlyos Alice in Chains-ízű témáknak. Sajnálom, hogy ezt a vészjósló, doom-os darabot lehagyták az eredeti kiadásról, mert sokat dobott volna rajta. Nekem ez a személyes kedvencem az új kiadványról.
Most, hogy részleteiben felboncoltam a zenekar utolsó alkotását, folytatom is az elején elkezdett agymenést. Több, mint fél évtizedes kihagyás után lehet, hogy túl sokat vártam a maszkos metálosoktól. Nem lenne bajom a lemezzel, ha nem estek volna megint túlzásba a mennyiséget illetően. Nem véletlenül mondom, hogy a kevesebb néha több, felesleges teljesen kitölteni a cd-t, hisz sanszos, hogy pár töltelékdal így is, úgy is becsúszik. A MetallicA Load lemeze kiváló példa erre. Bármennyire is szeretem Hetfield-ék vitatottra sikerült ’96-os lemezét, nyilván nem szokás egy lapon emlegetni a Ronnie-t a King Nothing-al. Lehet, hogy valóban jó oka volt a tagoknak arra, hogy az elhunyt basszeros dalszerzői fontosságát ennyire hangsúlyozták, éppen ezért nem értettem, hogy a másik fődalszerző überdobos, Joey-t miért kellett ilyen váratlanul eltávolítani. A testvérzenekar, Stone Sour-ban lezajlott eseményeket már meg sem említem… Summa summarum, örülök, hogy a több évig tartó mizéria után végre talpra álltak és folytatják az őrületet, úgyhogy pozitívumként könyvelem el a lemez megjelenését, minden kisebb-nagyobb szépséghibája ellenére. Remélhetőleg a következő támadás összehangoltabb és ütősebb lesz, addig is elkönyvelem a Szürke Fejezetet, annak ami: az életben maradás jelének az évekig tartó sötét szürkeség után.
6,5/10