Nagy érdeklődéssel vártam a Primal Fear legújabb lemezét, mert egy régi kedvencem ez a banda. 1997-ben alapította meg Ralf Scheepers és a Sinner zenekar akkori felállása. Zenéjük újszerűen hatott az akkori német Power-Heavy Metal stílusra, egy pörgős új hangzás született. A jelenlegi felállásban már csak Ralf Scheepers és Mat Sinner az alapító tagok. Sok nagyszerű album után 2009-ben kiadták 16.6 (Before The Devil Knows You’re Dead) albumot. Bevallom, ettől a korongtól kicsit többet vártam.

Az album Before The Devil Knows You’re Dead számmal indul, ami csak egy rövid intro, lényegében inkább a következő számra egy felvezetés.

A Riding The Eagle saját magán belül is tartalmaz egy kis felvezetést, majd következhet egy kis Heavy Metalos riffelés. A zene viszonylag gyors tempót diktál, az ének viszont szokatlanul lassú, és mégis illik a dalhoz. A szólózásban szerephez jut a dobos is, aki talán a legjobb technikáit szőtte bele, de a gitáros sem maradhat el a játékával. Egyszerűen gyönyörű.

A Six Time Dead (16.6) felvezetése jobban emlékeztet egy indián törzs zeneiségére, mint egy Heavy Metal zenekarra. Ennek ellenére, amikor az összes hangszer teljes valójában beszáll a dalba, hirtelen változás következik be. Ez kellemes középtempós slágerre sikerült, amit a közönség a koncerteken nyugodtan kántálhat. Kemény riffek, ütős dob jellemzi a számot.

A Black Rain már egy komolyabb csalódás volt számomra az előző számok után. Véleményem szerint eléggé erőltetett az egész dal. Egy gyenge lassú dalnak készült, ami egyiptomi zenei elemeket is vegyítettek. Ez lényegesen sokat rontott nálam a dal élvezhetőségén, Ralf Scheepers pedig úgy énekel, mint aki épp a halálához készül.

Ezek után az Under The Radar már kisebb felüdülést jelentett számomra. Lassú felvezető után egy tempós dalt tolnak a képünkbe, ami már igazi Primal Fear nóta. Végre a csapatra jellemző riffelést hallhatunk, a szóló alatt már komolyan olyan érzés kerülgetett, mintha egy modernkori csatatérre tévedtem volna.

A következő dal már címre is érdekes. 5.0 / Torn. Lényegben egy komoly társadalomkritika valósul meg ebben a dalban. Egy fiktív valóság vázolásával láthatjuk mennyire tönkre tettük már a világunkat. Zeneileg nem sok változás van az eddigiekhez. Ismét középtempós dal, kemény dobolás. Ami újszerűen hatott számomra az albumon az a futurisztikus hatású gitárszóló.

A Soar-ról elég vegyesek az érzelmeim. Vannak benne nagyon jó témák, nagyon kellemes hangzású témák, de sokszor előjönnek olyan témák is, amik inkább lehúzzák a számot. Nagyon újítani akarhattak és vegyült az egyedi zenéjük mellé egy kis Metalcore is. Ez még önmagában nem is lenne baj, csak nem sikerült összepasszítani a kettőt és ennek eredménye egy massza lett, ami hol jó, hol pocsék.

Végre elérkeztünk egy olyan dalhoz, ami már lényegesen jobb az előzőnél, de a mércét még mindig nem üti meg kellően. A Killbound inkább egy Metal kliséket felvonultató dal lett. A zene kicsit lapos, a dob témát már előzőleg is hallhattuk. Sokkal több élvezetet nyújt az előző szerzeménynél, de még mindig nem érezni azt az igazi Primal Fear hangulatot.

Már-már azt hittem nem érnek véget a megpróbáltatások, a No Smoke Without Fire végre egy olyan dal amit teljes egészében élvezni lehet. Egy kellemes hangzású, lassú dal, helyenként komolyzenei alátétekkel. A szólózásba is visszatért a hangulat, egy igazán kiváló gitárjátéknak lehetünk fültanúi.

A Night After Night már végre visszahozta a kedvem ehhez az albumhoz. A klisék ellenére mégis egy igazán élvezetes szám kerekedett ki. Középtempós dal de mégis érezni benne a pörgést. Majdnem olyan mintha egy régebbi dalukat, az Agnel In Black-et értelmezték volna újra.

A Smith And Wesson-nal kapcsolatban szintén vegyes érzelmeim vannak. Pontosan ugyanazokat a hibákat követték el ezzel a számmal is, mint a Soar-ral. Annyi különbséget azért érdemes tisztázni, hogy ebből a dalból szerencsére hanyagolták a Metalcore-t.

A következő dalnál (The Exorcist) már feltettem a kérdést: Ezek a srácok elfelejtettek zenélni? A refrén kivételével az egész szám egy massza, amiből nem lehet kihámozni, hogy melyik hangszer csúszkál el a másiktól. Legalábbis nekem ezt a benyomást keltette. A gitárszóló, ami még talán használható, de leginkább csak skálázást hallhatunk.

Az album végére már kezdett elmenni a kedvem ettől a korongtól, szerencsére a Hands Of Time még adott számomra némi reményt. Egy kellemes kis akusztikus dalként kezdődik, majd később belépnek a torzított gitárok is, de tartják a lassú tempót. Leginkább egy populárisabb rock zenekar számként tudnám ezt a számot elképzelni, de mégis illik a Primal Fear hangulathoz.

Véleményem szerint egy közepesen elfogadható lemez lett. Többet vártam ettől a csapattól.  Remélem a folytatásban jobb dalokat szánnak a hallószerveinknek.

Zenészek:

Ralf Scheepers – Ének

Henny Wolter – Gitár

Magnus Karlsson – Gitár

Mat Sinner – Basszusgitár

Randy Black – Dobok

Six Times Dead (16.6) klipje: