Sok embernek áradoztam már a Perzonal Warról, nem is ok nélkül, nagyon korrekt thrash muzsikát nyomnak az új évezredben, a korai Metallica nyomdokain. Az első két lemezen (The Inside 1999, Newtimechaos 2000) még inkább a Kill/Ride/Master triász hatásai domináltak, a 2002-ben érkező Different But The Same-en és a 2004-es Faces-en már érezni lehetett, a srácok lemezjátszójában a Justice és a Black Album is gyakori vendég.
Ez volt a második lemez, amit az azóta csődbe ment német AFM kiadónak készített a Matthias Zimmer énekes-gitáros vezette négyes, és éppen jókor jött, ugyanis az igazi Metallica épp por és hamu állapotban volt a St. Anger lemez után (meg hát a dühös lemez se lett igazán disznó, pedig vannak rajta jó számok). Nem így a Perzonal War!
Keményen belekezdenek a germánok, de a nagy thrash-aprítás közepette is akkora refrént tol Zimmer a nyitónótában, hogy az valami elképesztő. A második Burning Symbols kimértebb tempóval érkezik, a nagy sláger viszont a My Secret. Állítom, Ulrik meg Papa Het összefosná magát, ha egy ilyen nótát sikerülne írniuk a következő soralbumra (vagy akár sikerült volna az elmúlt tizenöt évben). Iszonyat fogós, mégsem csöpögős nóta ez, rokonítható az előző album Open My World-jével.
Headbangelős, bólogatós nóta a Divergent, ismételten eltalált refrénnel, majd a Matthias éteri énekével tálalt From Within Through Time következik, hogy aztán az Into The Fire atomcsapás módjára letaroljon; Martin Buchwalter dobos szinte végigszögeli a nótát, Matthias hangja pedig néhol annyira hetfieldes, hogy az már plágiumért kiált, de ez nem válik a dal (és a lemez) hátrányára, ellenkezőleg!
Visszavesz a tempóból a kiabálós refrénű All I Gave, majd újabb balladisztikus dal jön, a Zimmer tiszta énekével indító Tears. Akár ez is lehetett volna klipnóta (azt nem tudom, végül az lett-e), el van találva ez is. A The Essential ugyancsak, de ott meg a gitárszóló olyan, amit nem tudsz kiverni a fejedből, meg hát a refrén alatt iszonyatos fordulatszámmal pörgő kétlábgép se semmi!
Lassan indul be a címadó nóta, talán a lemezen itt a leginkább erősebb Zimmer hangjára a Hetfield-párhuzam, hallgasd csak meg a refrént! Ráadásul Martin ügyesen variálja a tempókat, így nem is tűnik olyan hosszúnak a hatperces dal. A végére már csak a rövidke átvezető után érkező Just Some Pain marad, ami légkalapácsként megy át rajtad, egy tipikusan zimmeri refrénnel, csordavokálos középrésszel. A bónuszként pakolt két nóta (The Sleeper és What We Call Progressive; mindkettőben kiváló refrén) ezek után már nem tud újat mondani.
A germán csapat zsenialitása igazából abban rejlik, hogy a kőkemény, thrashes hegesztéseket mérgező dallamokkal teszik mindenki számára fogyaszthatóvá, így a bivaly tempók és a néhol kegyetlen sebességgel pörgő kétlábgép tökéletesen megférnek a kimunkált, ízes gitárszólókkal és Matthias fülbemászó énekével.
Biztosíthatlak, a srácok azóta sem felejtettek el zenélni, a 2005-ös When Times Turn Red és a 2008-as Bloodline korongokon folytatják a megkezdett utat. A Rockmaratonon elkaphattad őket, ha ott voltál – én csak a fesztivál után vettem észre, hogy ők is felléptek, így persze verhettem a fejemet a falba… Kárpótol viszont a 2006-os Szigetes buli, amit az első sorból tekinthettem meg (nem volt nagy kunszt, alig száz arc tévedt csak a Hammerworld sátorba, jóllehet, nem délután négykor kellett volna játszaniuk), a buli után pedig pengetőt is kaptam Zimmertől.
Egyébiránt, esküszöm neked, nem gondoltam volna, hogy ilyen jó ez a lemez. Persze megvan már ezer éve, de nem nagyon vettem elő mostanság, már el is felejtettem, mekkora nóták sorakoznak rajta. És lőn, tényleg! Gyűjteményem egyik ékes darabja a Faces, és remélem, te is rászánod az időt arra, hogy megismerd ezt a kiváló korongot, valamint az egész zenekart! Én pedig újra felfedezem egy régi nagy favoritomat. Látod, mekkora dolog ez a Klasszikusok rovat?