Április 23-án jelent meg a brit fémzene ikonikus alakjának, a Paradise Lostnak a legújabb nagylemeze. A Tragic Idol címre keresztelt alkotás már a nevéből is arra enged következtetni, hogy ez valami nagyon kemény és súlyos alkotás lesz, igazi dark-goth remekmű, ahogy csak Nick Holmesék tudják.

Érzek némi következetességet az album szerkezetében. Mélyen és lassan indul, összeroppant az a nyomás, amit a zene hordoz magával. Aztán egyre gyorsabb tempót vesz a lemez, ahogy haladunk előre. A tartalom ugyanolyan sötét és agresszív, csak most már örvénylik is körülötted, majd a végére újra leülepszik és rád nehezül.

A nyitó Solitary One egyből tudatja velünk, hogy ez nem a Say Just Words féle PL lesz, hanem valami hasonló, mint a Draconian Times, sőt, talán még annál is nyomasztóbb.
Lassú, sötét, de egyben agresszív dal, amit Nick Holmes hangja tesz különlegessé. Aki ismeri az úriember hangját és képességeit, az tudja, hogy egy alapból középszerű dalból is tud csak a hangjával valami borzasztó erős alkotást képezni. Itt is valami hasonló történt.

A sorban következő Crucify-t már februárban megismerhettük, hisz ezt a dalt Valentin-nap alkalmával nyilvánosságra hozta a zenekar (ugye mennyire romantikus?). Ahogy az elején írtam, folyamatosan élénkül a tempó, de a sötétség az megmarad. Néhol már-már annyira sötét és letargikus ez a darab is, hogy még csak arról sem beszélhetek, hogy a hangulata negatív, mert ennek már hangulata sincs. Teljes nincstelenség és komorság jellemez mindent.
A Fear of Impending Hell-ben már egészen jól kivehető annak a jele, hogy itt pár számon belül el fog szabadulni a pokol. Greg Mackintosh témái egyre vadabbak. Emellett Adrian Erlandsson személyében végre olyan dobossal rendelkezik a zenekar, aki nem csak meghúzza magát a háttérben, és a kötelező alapokat szolgáltatja, hanem egy igazán tökös, de mégis teljesen odavaló játékkal telíti meg az amúgy is nagyon tömör zenét. Bátran állíthatom, hogy vele rengeteget nyert a banda, és részben neki is köszönhető, hogy ez az album ennyire durva lett.

A Honesy in Death az album első klipes nótája. Már majdnem a csúcsponton vagyunk a letargiát illetően, de még egy kis tempó hiányzik,ahhoz, hogy az említett sodró örvény végleg elragadjon. Egyébként a klip is tökéletesen tükrözi az album sötétségét.

No de aztán ami ezután jön, az igaz feketeleves, természetesen jó értelemben (már amennyire a jó, mint pozitív gondolkodásmód és a Paradise Lost megfér egy gondolatban). A Theories From Another World az a dal, ami, ha fizikailag megfogható lenne, legalább 100 tonnát nyomna. Az eddig is jelenlevő sötétség most egy olyan iszonyatos tempójú dalban csúcsosodik ki, ami akkor is megérinti és megüli az ember lelkét, ha nem is figyel oda rá, hát még akkor, ha igen. A refrén a legsötétebb legmocskosabb metál alkotás, amit valaha ezen a földön írtak. A dobok pörögnek, a gitárok árasztják magukból a szenvedést és a kétségbeesést, Holmes hangja leszakítja a fejed, a rád nehezedő atmoszféra pedig darabokra tépi a tested és lelked minden apró darabját. Felfoghatatlan, hogy hogyan lehet egyetlen egy dalba ennyi érzelmet, erőt, valamint sötétséget belevinni. Nem hiába, ezt a szintet csak ez a zenekar képes megütni ebben a műfajban.

Innentől kezdve szépen, lassan, (de csak annyira lassan, hogy még tovább tartson a morajlás és a káosz) csökken a tempó és lassan abbamarad az örvénylés. Az In This We Dwell és a To The Darkness arra szolgál, hogy még jobban sárba tiporja a már eddig is szétszabdalt lelked. Ahogy ülepszik a felkavart sötétség, úgy tér vissza az a nyomasztóan nehéz életérzés, amit az egész album végig magán hordoz, és csak a Theories… dal alatt emelkedik el egy kicsit a tempónak köszönhetően a vállunkról (igaz, ott a tempó tép szét).

A lemez végére a címadó Tragic Idol, illetve a Worth Fighting For visszahozza az elején tapasztalt súlyos, mély, és vonatott tempójú dallamvezetést, ami így keretessé teszi az egész alkotást.
A végén a záró The Glorious End teszi fel az egész albumra a koronát, mely már-már gyönyörű a sötétséghez és a lelki pusztuláshoz képest, amit az eddigi dalok hagytak maguk után, igaz, ha az ember a szöveget is tanulmányozza a zene mellé, akkor rájön, hogy ez csak egy újabb szög lelkünk koporsójába.

A Paradise Lost megmutatta nekünk, miért ők a világ vezető dark-goth csapata, és a kifejezetten erős, és a jövőre nézve reményekkel teli előző (Faith Divides Us – Death Unites Us) album után most kihozták történelmük egyik legerősebb korongját.  Elhagyták végleg a Depeche Mode-os szinti-pop elemeket, és a visszatértek a jól megszokott súlyos vonalhoz.

A 21. század legsötétebb zenei alkotása lett ez, csak azért nem merem azt kijelenteni, hogy a metál történelemé, mert ugyanez a zenekar 1995-ben megírta a Draconian Times című korongot, ami szintén ilyen mély vizeken mozog.
Meghallgatását mindenkinek ajánlom, mert egyszerűen zseniális az album, kőkemény és mégis érzéki (a PL sajátos módján persze).

A lemezhez egyébként tartozik egy három számos bónusz kiadvány is, amin található többek közt egy Spear of Destiny feldolgozás is. Természetesen ez a három szám sem a csillámos rózsaszín felhőkön ugráló egyszarvúkról és a vidám vattacukrot eszegető mosolygós kisfiúkról szól.

Értékelés:
9,5/10