A saját magam által felállított szabálynak köszönhető, hogy az új Mnemic albumról írt kritikám nem került fel eddig az oldalra. A lemez ugyanis ma jelent meg, és a szabály szerint a megjelenése napjáig nem tehetek közzé recenziót semmilyen műről. Mivel tehát a lemez Európában január 15-én jelent meg, csak ma publikálhattam a kritikát.

A Mnemic-kel másfél éve ismerkedtem meg, ők nyitottak 2008 nyarán Prágában a Metallica és a Machine Head előtt. Élőben hasítottak, nagyon bejöttek a zúzós és dallamos részek is a nótáikban, ezért elhatároztam, hogy mélyebbre ásom magam az életművükben. Azóta sem vagyok megveszekedett fanatikusuk, de szimpatizálok velük, és szeretem a muzsikájukat, így kíváncsian vártam a Sons Of The Systemet.

 

Az ötfős dán csapat zenéjét egyszerű körülírni. Meshuggah-alapú, indusztriális elemekkel megpakolt, tördelt ritmusokra épülő, üvöltözős modern metal szaggatások váltják egymást éteri és zseniális énekdallamokkal és az ilyenkor menetrendszerűen betársuló szellősebb zenével, esetleg gitárharmóniákkal és kórusokkal. Utóbbi részek jellemzően a refrénnél köszöntenek be, aholt igazán nagyokat dalol a Franciaországból importált énekes, Guillaumme Bideau (ex-Scarve). Nem énekel nyolc oktávot, viszont ügyesen használja a hangját. Negatívum ugyanakkor, hogy az üvöltései sablonos metalcore-tucatvokalizálások.

 

Zeneileg is rendben vannak, bár valószínűleg taktjelre pontosan kihúzogatták a sávokat mintegy az indusztriális jelleget erősítendő (volt tehát dolga a dán sztárproducer Tue Madsennek). A hangzás jellemzően modern(kedő), bár legszívesebben tarkón csapnám azt a bugyuta hangmérnököt, aki kikeverte Brian Rasmussen dobosnak ezt a kőtufa pergősoundot (halld különösen a felvezető maxinak választott Diesel Uterus nóta végén, ahol viszont még egy borzalmas visszhangszerű effektet is pakoltak rá; nagyon fura, de a perverzebbik énemek mégis bejön).

A nótákról egyenként nagyon-nagyon felesleges lenne beszélni, a más korábban leírt sémák felelgetnek egymásnak, nem is túl ötletesen. A dallamok mégis megmentik a lemezt, mint például a fura című Mnightmare dalban (meg szinte az összesben…). Az igazság az, hogy hiába totálisan kiszámítható a muzsika, nekem mégis nagyon tetszik a lemez.

Nem fogják megváltani a világot ezzel az albummal Andersen kései utódai, és valószínűleg a modern metal határmezsgyéit sem tolják kijjebb, viszont amit csinálnak, az szerintem nagyon ott van. A pontszámom erősen szubjektív; lehet, hogy ha nem láttam volna őket élőben korábban, hatosnál jobbra nem lennének jók. De mivel ott voltam Prágában…

8