Nagy várakozás előzte meg a Megadeth legújabb albumát, a Dystopia címre hallgató tizenötödik sorlemezét. A kevésbé sikeres, 2013-as Super Collider után Shawn Drover dobos és Chris Broderick gitáros egyszerre, váratlanul elhagyta a thrash-titánok hajóját. Adott volt tehát a kérdés: mi lesz így a két alapítóval, a két Dave-vel, Mustainnel és Ellefsonnal? Mindannyiunk szerencséjére szó sem volt feloszlásról, hiszen nagyon hamar újra teljes volt a négyesfogat. Gitárhoz érkezett az a Kiko Loureiro, aki ezidáig az Angra zenekarból lehetett ismert, és generációjának egyik legjobb gitárosaként van számon tartva. A dobok mögé pedig Chris Adler ült be, aki a Lamb of Goddal is keresi a kenyerét. Nem akármilyen felállás jött tehát össze. Ugyan sokan várták a klasszikus négyes, Mustaine, Ellefson, Menza, Friedman újraegyesülését, de úgy gondolom, ezzel a line-uppal sincs gond. Sőt, a friss vér új lendületet hozott a csapatnak, és ez a lendület bizony érződik is a januárban megjelent Dystopia című lemezen.

Az Universal kiadó gondozásában megjelent lemez egy erős visszacsapás a zenekartól. Elhagyták a Super Collider-en és a Thirteen-en is jellemző énekközpontúbb témákat, és újra a 90-es években annyira zseniális riffelésre mentek rá, amiről a Megadeth mindig is híres volt.
Dave Mustaine nyilatkozta a lemez készítése alatt, hogy soha többé nem akar “rádióbarát” dalokat írni, nem az ő világa, és ennek a kijelentésének szinte teljesen eleget is tett.

Már az előfutárként érkező dalokból is lejött, hogy most nagyot robbanthat a csapat, de talán még a legelvakultabb fanok sem gondolták, mekkorát is fognak valójában.
Dystopia egy remekmű. Így, anélkül, hogy bármit is taglaltam volna még ez kijelenthető. A The Threat is Real kezdő riffjeivel máris húsz évet ugrottunk vissza az időben, egészen a Youthanasia lemezig. Azóta nem hallottunk Mustaine-től ennyire markáns dallamokat. Hamar tudatosul az, hogy a Kikoval alkotott párosa gitáron tökéletesen működik. A felosztás nem változott a tagváltásokkal. Nem Dave a szólógitáros, hanem Kiko, ahogy Broderick is volt, viszont néha Mustaine is bevállal egy-két futamot. Az ő feladata azonban most is azoknak a kemény riffeknek a felvonultatása, ami mindig is kiemelte a Megadeth-et a klasszikus thrash zenekarok világából, miközben a már megszokott erősen politikai témájú szövegeit énekli karcos hangján.

ARVE Error: Wrapper ID could not be build, please report this bug.

A lemez címadó dala az album egyik csúcspontja. A Megadethben sokszor előjövő gitárharmóniák itt vannak a legjobban előtérben. Kiko és Dave párbajai színezik a gyors-tempós, igazi headbangelős nótát. Abszolút kedvenc, ahogy a következő Fatal Illusion is ezt a vonalat erősíti. Ez a három dal egyébként már a lemez előtt megjelent, így nem okozott nagy meglepetéseket.  Nem úgy, mint a hátralévő dalok közül egynéhány. 
megadethcsapat 20160414
A Death from Within, és a Bullet to the Brain klasszikus, darálósabb thrash-orgia, viszont a Post American World, és a Poisonous Shadows, más árnyalatot mutat. Előbbi a She Wolf nóta nullázásait idézi (Cryptic Writings lemez). Közepes tempó, viszont nagyon fogós dallam. Mindenképpen kiemelkedik az amúgy is jó albumról. Megjelenik benne egyfajta súlyosság és sötétség, ami eddig nem volt annyira jellemző, vagyis nem ennyire. A Poisonous Shadowsban ez csúcsosodik ki. Sokkal lassabb tempó, sokkal borongósabb hangvétel. Ott van benne a Dark-Goth vonal egy halvány színezete. Ritkán mondok ilyet egy thrash metál nótára, de ez csodálatos. Volt a Kreatornak a kilencvenes évek végén egy Endorama címre hallgató lemeze, amit minden ős-rajongó szívből gyűlölt, mert nem volt az a klasszikus thrash, hanem sokkal inkább valami súlyosabb, mélyebb, sötétebb anyag lett. Nos, ez a nóta pont ilyen, mintha arról a lemezről ragadták volna ki. Talán ezért is tetszik ennyire, mert nekem az a Kreator lemez máig a kedvenc, a változatossága miatt.
Conquer or Die egy instrumentális tétel, egy akusztikus gitárszólóval, majd egyre épülő és súlyosodó tempóval, ami amolyan megpihenés a Lying in State, és az egész album (de a komplett Megadeth történelem) egyik legtempósabb, legfogósabb nótája előtt. Huhuhuhuhu ba****** meg! Ekkora parádét rég hallottunk. Az év dala? Az év dala! Előre! Ez akkora sláger lesz, mint a Hangar18 vagy a Symphony of Destruction… Keresgélem az állam mindig, amikor hallom. Zseni! Mustaine és Kiko riffjei padlót szaggatnak, Ellefson mester tökéletesen színez a basszussal, míg Adler alatt csak úgy zakatol a dob.

ARVE Error: Wrapper ID could not be build, please report this bug.

The Emperor az egyetlen rádióbarát dal a lemezen. Könnyen emészthető témák, íves refrén. Szóval maradt egy ilyen, de ez sem olyan, mint ami eddig volt jellemző a csapatra, inkább ez is a kilencvenes évek elejének hasonszőrű dalaira hajaz.
Zárásként pedig a Super Collider lemezhez hasonlóan egy feldolgozás-nótát kapunk, ami ezúttal a Fear együttes Foreign Policy című klasszikusa lett.

Komolyan mondom, üdítő volt a 2010-es években ennyire tökéletes old school lemezt hallgatni. A Megadeth újra él, aminek tanúbizonysága ez az album. Ebben az évezredben igen kevés ennyire jó lemez született a thrash műfajában. 
Nem állt össze a Megadeth klasszikus felállása, viszont 2016-ban Dave Mustaine-ék konyhájában született egy klasszikus lemez, ami 1994 óta nem. Szinte hibátlan, és biztos, hogy az év végi listákon fent lesz rengeteg helyen.

Thrash till death!

9/10