Marilyn Manson egy felpüffedt arcú, kiégett, szétcuccozott rocksztár, akiről valaha mindenkinek volt véleménye, ma viszont már csak vállvonogatás a jussa. Az új lemeze pedig azért jó, mert süt róla, hogy egy felpüffedt arcú, kiégett, szétcuccozott rocksztár csinálta, és nem a minősége,hanem a hangulata sugallja ezt.

Brian Hugh Warner, alias Marilyn Manson idén januárban volt 40 éves. Öregszik, amit nem visel túl jól. A 2007-es Eat Me, Drink Me felemás volt, úgy tűnt nagy hiba volt Twiggy Ramirez után, a 2003-as The Golden Age of Grotesque lemezen még tökéletesen vele lélegző John 5-ot is kitenni a csapatból… Mostanra félig sikerült a dolgot vissza szívnia, hiszen ezt az albumot szinte csak Twiggy Ramirez-zel közösen írta… persze ez még nem jelenti azt, hogy most vissza fog térni a bevadult elektronikus gitár orgiákhoz!

Persze nem biztos, hogy Manson tisztában van vele, mit művel, de ez nem is hátrány-ha nekiáll gondolkodni, talán egy érdektelen, unalmas, erőltetetten klisés album születik. Így viszont szórakoztató, ironikusan klisés lemez készült, amin az egykori közellenség berendezi a saját múzeumát. Fanyar rockballadákban meg countrys-siratóban kesergi el a szerelmi életét, retrospektív szekcióban zakatoló indusztriál szösszenetekben hányja falra a borsót Amerikai álságosságáról, és egy  kilencperces, monoton, pszichedelikus dagonyát is kiokád, ami bizonyára hűen reprezentálja hétköznapi tudatállapotát. Szóval Marilyn Manson itt tart 2009-ben, és nem is tarthatna máshol, mert a felforgató rocksztárok törvényszerűen kifordulnak önmagukból is. A kérdés csak az, hogyan élik ezt meg, és Manson képes hiteles, szórakoztató képet festeni magáról. Idézhetem mestere, Trent Reznor egyik dalszövegét, mert kis kiegészítéssel passzol ide: szarból készült koronát visel-de méltósággal.