Nagy reményeim vannak 2015-re az előre várható lemezek miatt, főleg azért mert a 2014-es év jó, ha öt olyan lemezt produkált, amit biztosan hallgatni fogok a jövőben is. Az idei évet nem is indíthatnánk jobban, mint Svédország első számú fekete fém exportjával, a Marduk új lemezével a Frontschwein-nal. Az elsőként kiszivárogtatott felvételek jócskán megnövelték a lelkesedésemet, és nem is csalatkoztam. Az előző, Serpent Sermon című albumukat az általam amúgy sem piedesztálra emelt Mortuus éra leggyengébb produkciójának tartottam, úgyhogy nem kevés reménnyel ültem le meghallgatni a zenekarhoz témájában leginkább passzoló háborús lemezt.

A címadó, Frontschwein olyan markánsan mutatja meg a Marduk esszenciáját, amit a Panzer Division óta nem hallottam tőlük. A dob gyenge hangzását leszámítva, első osztályú black metal szerzeménnyel támad minket arcba a Morgan Steinmeyer Hakansson vezette bestiális légió. A rendező személye számomra nem ismert, de kiváló munkát végzett a videó klippel.   Nem először ihleti meg az ébenfekete szívű kedvenceinket Prága Hóhéra, Reinhard Heydrich SS-Obergruppenführer, akiről A The Blond Beast-ben károg a több, mint 10 éves tagságával az eddigi rekordot magáénak tudó Daniel Rostén alias Mortuus. Olyan fenségesen kaotikus, középtempós dalokat a Marduk mellett legfeljebb az Immortal-tól vagy az Inquisition-től várhat egy black metal rajongó, mint ez a gyöngyszem. Az Afrika a gyorsabb szerzemények közül az egyik, amely a maga pokoli szőnyegbombázásával erősíti a lemezt. A Wartheland Wormwood lemez kriptabűzét árasztja magából, mialatt utazást teszünk a nácik által kiontott vértől latyakos Lengyelföldön. A Rope of Regret az elsők közötti aperitif volt az új koronghoz. Zeneileg egy vegytiszta Marduk dal, azonban itt eszembe jut, hogy mennyivel másképp szóltak az Abyss stúdióban kevert régebbi lemezeik. A maga módján az Endarker stúdió, valamint a bandába visszatért Magnus “Devo” Andersson szakértelme is megfelel a célnak, ha black metal lemezt akarunk rögzíteni, de a dobhangzás aránytalansága miatt (is) eszembe jut az egykor másodgitáron is kisegítő Peter Tägtgren stúdió-guru segítségével rögzített lemezeik kristálytiszta megszólalása. A Between the Wolf-Packs ugyan nem nevezhető annyira emlékezetesnek, mint teszem azt a címadó, de vitathatatlanul helye van a lemez szívében. Lassabb vizekre evezünk a Nebelwerferdallamaival, ennél azonban aligha zenélt szebbet a II. világháborúban bevetett “füstvető” névre keresztelt fegyver, melynek célja az volt, hogy mérges gázokkal tizedelje az ellenséget. A gáztámadást egy vehemensebb roham követi, a Falaise: Cauldron of Blood. A “Halál folyosóján” keresztül zajló menekülés során tízezrével pusztuló németek által ihletett szerzemény zseniális szövegi és zenei képet fest a Falaise-i katlanban zajló eseményekről. Nem vitás, hogy a sokszor tipikusnak nevezhető Jézus-marcangoló szövegeknél ezek a fémesített haditudósítások sokkal jobban állnak svédországi vikingjeinknek. 8 percével a cd leghosszabb, egyszersmind az egyik leggonoszabb dalához érkeztünk, ami a Doomsday Elite címet viseli. Hossza és kíméletlen brutalitása ellenére sem fullad unalomba, de nyilván ehhez szeretni is kell az efféle sűrű, fekete kataklizmát, amiben a Marduk mindig is verhetetlen volt. Itt megállnék, hogy pár szót ejtsek az új dobosról, Fredrik Widigsről. Aki nem bírja a tempót, az nem való egy ilyen black metal gépezetbe, de itt nem is áll fenn ilyen probléma. Tisztességes dobjátékot hallunk a lemez egésze során, de elődei sajátos és kreatív megoldásaival Fredrik nem veszi fel a versenyt. Emil Dragutinovic ugyan csak két Marduk lemezen (korábbi énekesükkel, Legion-el kiegészülve pedig két Devian albumon) volt hallható, de a szerb-származású überdobos zsenialitását műfaján belül is csak nagyon kevesen tudták eddig megközelíteni. Néhány bölcs cyber-okoska megdöbbenésének adott hangot pár fórumon a 503 (valamint az összes II. világháborús) dal(ok) szövege(i) miatt. Annak, aki csak most ismerkedik a szélsőséges muzsikákkal, azoknak elmondom, hogy az extremitás nem a hörgős/károgós vokálokban és agresszív zenében merül ki, hanem megmutatkozhat akár a szövegekben is. Aki Marduk rajongóként akad ki a Wehrmacht és egyéb német zászlóaljak ihlette szövegek miatt, azt emlékeztetném, hogy nem az új Bon Jovi lemezt hallgatja és ne sírjon, mintha őt tipornák a Tigris tankok nehéz lánctalpai. Az eredeti verzió zárótétele, a Thousand-Fold Death pusztító és könyörtelen, mint két ellenséges hadosztály fatális összecsapása. Mortuus olyan hévvel köpi a szavakat, hogy az ember azt hinné, sikerült elsajátítania a rektális lélegzetvételt. A hangszeresek sem pihennek, aki ehhez nincs hozzászokva, annak pár másodperc után kiesik a pengető vagy a dobverő a kezéből. A bővített kiadáson hallható instrumentális Warschau III: Necropolis című bónuszdallal visszautazunk Lengyelországba, hogy fültanúi legyünk annak, amint egy hajdan virágzó kelet-európai főváros a lángok martalékává lesz. Fantasztikus zárása egy fantasztikus lemeznek.

Rég nem lelkesedtem ennyire a babilóniai isten mennydörgő hangjaiért, mint most a Fronstshwein-t hallgatva. Ha nem is definiálták magukat újra, mint anno a World Funeral lemezzel, de minőségét tekintve egy olyan albumot helyeztek a diszkográfiájukba, ami után nagyon fel kell kötniük legközelebb a töltényöveket. Felesleges pontozgatni, ez egy IGAZI Marduk lemez a javából. Szereted vagy gyűlölöd, de akkor is erős és súlyos, mint azok a tankok, amelyeket 1939 és 1945 között vetettek be keleten és nyugaton egyaránt. Kitérhetsz a svéd fémipar új szörnyetegének lánctalpai elől, de ez a harckocsi elég messzire ellő ahhoz, hogy cafatokra tépjen, ha nem lobogtatod meg a fehér zászlót. De talán akkor sincs szerencséd, mert az alakulat neve: Marduk Páncélos Hadosztály.