Machine Head - The BlackeningNem hiszem, hogy van valaki a Röffök családjában, aki ne hallott volna eddgi a Machine Head-ről, legalább említés szintjén. Az 1992-ben, Oaklandben alakult négyes a koraidőkben hardcore hatásoktól sem mentes thrash metalt játszott (sokan máig a csapat legjobbjának tartják a debüt Burn My Eyes korongot), majd az ezredforduló környékén bejöttek a rappelős verzék a csapat repertoárjába, de véleményem szerint az ezen időszakot fémjelző két album (The Burning Red, illetve Supercharger) sem lett gyengébb a többi korongnál, a sajtó és a szakma mégis elfordult tőlük. Így a következő lemezen sokminden állt vagy bukott, ám a srácok a 2004-es Through The Ashes Of Empires koronggal visszatértek a modern metal vezérei közé, majd ezt a pompás revolúciót egy angy sikerű turnéval ünnepelték, aminek végeztével nekiláttak a kritikám tárgyául szolgáló album mmegírásához, mely ugyan 2007 elején látott napvilágot, a speciális verzió viszont, amivel én rendelkezem, 2008 végén került a boltokba.

Eme hosszúra nyúlt bevezető után lássuk, mi került ki Robb Flynnék műhelyéből. Egy epikus thrash album. Itt már nincs HC, ez vegytiszta thrash. A frontember promóciós nyilatkozata szerint a saját Master Of Puppetsüket akarták elkészíteni, és szerintem ez sikerült is. Egy olyan epikus anyag született a srácok keze alatt, ami szerintem ugyanúgy kiállja majd az idő próbáját, mint a harmadik Metallica-stuff.

Egy hangulatos akusztikus intro vezeti be a lemez leghosszabb dalát, a tíz és fél perces Clenching The Fists Of Dissentet. Az ezután berobbanó elsöprő, fantasztikus riff pedig lecsapja a fejet (katarzisértékű volt, mikor tavaly a tavaly nyári prágai koncerten megdörrent). Maga a nóta egy tökös thrash-zúzda, jobbnál jobb riffekkel, és apró visszautalásokkal az Ashes nyitónótájára, az Imperiumra. Robb Flynn elemi erővel üvölt, szinte látom magam előtt, ahogy vörös fejjel pakolja fel a hörgés határán egyensúlyozó, mégis dallamos vokáltémáit.

Egy pillanatig se lassítanak, döngölnek tovább a Beautiful Mourninggal, ami alig öt perces, és újfent egy zseniális nyitóriffel van megáldva, zseniális jobbcsatorna-balcsatorna-játékkal. Ez a nóta több tiszta énekkel bír, mint elődje, jól eltalált darab, de nem érzem kiemelkedőnek ahhoz képest, ami hátravan.
machine_head_band

 

 

Harmadikként az Aesthetics Of Hate érkezik, melynek szövegét a brutálisan legyilkolt Dimebag ihlette. Itt aztán tényleg nincs finomkodás, a dal csak a vége felé tisztul ki egy zseniális középtempó felbukkanásának köszönhetően. Egyébként ezt a nótát négyfélnélugyanúgy le lehetett volna zárni, mint az előző track-et, felesleges volt még az a csaknem kétpercnyi gitárnyekergetés a végére.

A Now I Lay Thee Down következik, ami egy középtempós, groove-osabb darab, a cédé eddigi legjobb, felemelő refrénjével. Igazából én pont ezt bírom Robb Flynnben: üvölt, ahogy a torkán kifér, majd a következő pillanatban egy olyan énektémát akaszt a nyagadba, hogy megrokkansz. Ez a banda egyik fő ereje, most kapunk belőle egy kiváló dózist, ami hosszú időre elég volna, de a java még mindig hátravan. 😉

Az ötödik Slanderoust nem érzem annyira erősnek, ami persze nem azt jelenti, hogy gyenge darab, de semmiség az utána következő Halo-hoz képest. A vallási témát boncolgató nóta minden egyes pillanata telitalálat, a szólója éppúgy, mint a refrénje, bár magam a dupla csúcspontnak egyfelől a szám lezárását, másfelől pedig a verzékből a refrénbe való étmenetet tartom: azt a dallamos üvöltést, amit itt elővezet Robb, nagyon kevesen tudják megcsinálni. Egyedi orgánuma van a srácnak, szerintem az egyik legjobb vokalista thrash-körökben.

Mi jöhet még ezután? Példul a Wolves, ami egy főhajtás a MH-rajongótábor előtt, akik egy epikus nótát kaptak, kilenc percben, valamint a cédét záró A Farewell To Arms. Utóbbi háborúellenes szöveggel bír, és egy akusztikus indítással. Robbnak minden szavát elhiszed, ha így énekel: az a dallamos, milliónyi érzelmet kifejező üvöltés, amivel a verzét énekli, számomra jóval értékesebb, mint a nyáladzó, “elhagyottacsajombrühühűűűű”-szövegeket túl másra nem képes “énekesek” teljesítménye. A nagy zúzás utáni fokozatos belassulással pedig egy olyan lemez ér véget, ami szerintem minden idők top5 thrash lemezében benne van csont nélkül. A bónuszként felpakolt, először a 2006-os Kerrang-féle Metallica-vlogatáson megjelent Batteryről pedig hadd ne nyilatkozzak, bár szerintem a Creeping Death-feldolgozásuk, ami eddig csak koncerten került elő, jobban sikerült.

Eddig maga a lemez. A második diszk a ritkaságoké, feldolgozások, “maxi-B oldalas” dalok sorakoznak rajta, valamint két demó is helyet kapott itt, az egyika  Halo-é, a másik pedig az Aesthetics of Hate-é. Érdemes megfigyelni, hogy már itt is milyen erősek voltak ezek a nóták, és ezt tudták fokozni a lemezre. Tényleg le a kalappal!

A DVD-n pedig különböző fesztivál fellépések sorakoznak, köztük az első lemez tízéves jubileumi koncertjéről annak egyik legjobb száma, az A Thousand Lies. Itt meggyőződhet a hallgató, hogy a srácok élőben sem gyengébbek, mint a lemezen, intenzitásukban idézik a 80-as évek végi Metallicát.

Értékelésem nem is lehet más, mint tíz pont. Annak a bandának, amely egy ilyen lemezt képes elkészíteni, mindenképpen a Metal Mesterei között van a helye, nálam pedig a Metallica mellé felkapaszkodtak a thrash trónjára is.

ALAPMŰ!