Mielőtt belemerülnék a lemezbe, nagy vonalakban átfutnám a banda korábbi történetét. A csapat hattagú, a következő személyek alkotják: Chester Bennington énekes, Mike Shinoda rapper/énekes/gitáros/billentyűs, Brad Delson gitáros, Dave “Phoenix Farrell basszer, Joe Hahn DJ/sampleres, Rob Bourdon dobos. Ez a felállás ’99 óta változatlan, ami manapság igen nagy szó; kevés banda tud tíz éven át együtt létezni ugyanabban az összeállításban. Bennington csatlakozott legkésőbb, a másik öt már a LP elődbandáiban (Xero, Hybrid Theory) is együtt zenélt.
A Hybrid Theory lemez kiadását öt éve tartó út- és kiadókeresés előzte meg, Farrell egy időre ki is lépett a bandából, ám Chester becsatlakozása új lendületet adott a csapatnak, egyúttal Phoenixet is maradásra bírta. A rap és a tiszta ének keverése nem volt újdonság már, dolgozott ezzel a Crazy Town (szerintem szarul), a Limp Bizkit (az ő nevükhöz fűződik a nu metal műfaj (számomra) másik alapműve, a Chocolate Starfish…, melyről talán később szó lesz), és még tucatnyi más csapat, de ilyen elemi erővel, ilyen formában csak a Linkin Park tárta a nyilvánosság elé. Az ezredforduló egyik legfontosabb lemeze fűződik a nevükhöz.
Kezdődik az egész mindjárt a nyitó Papercuttal: gépi ütemek, ipari hanghatások és effektek, Shinoda rapje, majd aztán Chester hatalmas dallamai uralják a nótát, mely alig kúszik három perc fölé. Itt kérem a legmagasabb fokú dalközpontúság hallható, ami csak létezhe, a lemez leghosszabb nótája a nagy sláger, a nyolcadikként érkező In The End, de az is csak három és fél percben van megfogalmazva.
A lemezt beharangozni hivatott, Delson szaggatott riffjével nyitó One Step Closer a lemez egyik legerősebb szerzeménye, bár az igazság az, hogy ezt majdnem minden dalról el lehet mondani. Számomra három nóta emelkedik ki igazán, ezek közül az egyik a With You, azzal a nagyívű refrénjével. Ebben a számban már biztossá válik, hogy a Theory nem egy gitárközpontú lemez, sőt, azt kell mondjam, Hahn effektjei és színezései néhol már-már egyenrangúak Delson gitározásával – aki egyébként ugyancsak szereti effektekkel megbolondítani a játékát; hangszere az egész lemezen teljesen furán szól. Az albumnak rideg, gépi hangzása van, a produceri székben pedig a most épp a Bullet For My Valentine-nal melózó Don Gilmore ült.
Újabb kislemezdalok következnek a Points Of Authority és a Crawling képében, előbbi egy hihetetlenül sötét hangulatot árasztó nóta, utóbbi pedig rögtön refrénnel indít, amiben természetesen Chester használja ki torka minden adottságát, Mike Shinodát kissé háttérbe szorítva. A Runawayből is lehetett volna kislemez, jó kis ugrálós nóta, szinte teljes Chester-uralommal, Shinoda csak színező jelleggel rappelget bele egy keveset.
Az eddigi nóták jórészt effektekkel indultak, ehhez képest a By Myself indítása valósággal letépi az arcod, a bridge-részben Chester szinte visítva üvölti túl Shinodát, a refrén pedig hoz egy kis megnyugvást, a borongós riffet ellenpntozandó. Az In The End-ről már szóltam korábban, de ezt a nótát nem lehet pár szóban elintézni: tényleg pokoli erős. Chester bizonyítja, hogy remek torok, a nótát keretbe foglaló zongorarész pedig önmagáért beszél. Igényes a szöveg is; a LP mindig is kényes volt dalszövegeire, ez a debüt idején sem volt már másképpen. Érdekesség, hogy Joe Hahn volt a fantasztikus képi hatásokat tartalmazó klip társrendezője.
Akusztikus gitározással kezdődik az A Place For My Head, a Forgotten pedig egyből belecsap a lecsóba; azonban, ha két gyenge dalt kéne mondanom a lemezről, ezt a kettőt mondanám, nem érzem annyira eltaláltnak őket, ettől még persze nagyon erős nóták. A Cure For The Itch egy két és fél perces instrumentális nóta, amit Hahn szinte totálisan ural, kétlem, hogy Rob Bourdon egyáltalán szerepel benne. Mindazonáltal hangulatos szerzemény, a lemezlovas koreai származásának megfelelően távol-keleti dallamokkal ízesítve. Nem is nevezném teljes értékű számnak, inkább egy átkötőnek, mely azonban tökéletesen funkcionál, ugyanis a lemez megkoronázását, a zárónóta Pushing Me Awayt tökéletesen elszeparálja a lemez többi részétől. És ez jó! A dal úgy van megírva, hogy a hideg rázzon végig, és késztetést érezz a lemez újbóli meghallgatására. És a szám végére még tudják fokozni ezt a hatást! Elképesztő szerzemény, az egyik legjobbjuk!
Megboldogult süldőkoromban (tizenkét-három évesen) a legnagyobb kedvencem volt ez a lemez, és amellett, hogy, mint rájöttem, még most is azok egyike, meghatározó jelentőségű az életemben; a fentebb már említett Limp Bizkit-album mellett ez az anyag terelt a rockzene irányába az ezredforduló tájékán. Akkor még természetesen nem gondoltam volna, hogy egyszer írni fogok róla. És most, hogy írnom kéne róla, bajban vagyok, ugyanis a nu metal trend lecsengése óta egyik skatulyába sem pakolható bele egyértelműen a Linkin Park. A Hybridet követő remixalbum (Reanimation) és az összességében gyengébb, ám jó pár bivalyerős nóta (Faint, From The Inside, Breaking The Habit, Numb, Easier To Run) által megmentett Meteora korong még gond nélkül belepasszírozható volt a nu metal vonalba, ám a 2007-es Minutes To Midnight már nem, és igazság szerint nem is nagyon tudtam hová tenni a magam részéről azt a komolykodós, színtérkereső (egyes vélemények szerint a My Chemical Romance és társai által fémjelzett emo bázist megcélzó) CD-t. Az idénre ígért új lemezen pedig még tovább komolyodnak majd, már amennyiben hihetek Chester ígéretének.
A magam részéről mindenesetre maradéktalanul hálával tartozom nekik ezért a lemezért, és ha mást nem is sikerült melléállítanom, attól még számora az egyik legfontosabb album marad. Ha felülemelkedem szubjektivitásomon, akkor is azt kell mondjam, hogy egy remek lemez, és egy falatka rocktörténet, melynek felkutatására nem szabad sajnálni a fáradtságot.