Őszintén megmondom, a Kreatortól ez az első album, amit hallottam. Ugyan thrashernek tartom magam, de a germán thrash eddig valahogy kimaradt az életemből, inkább az amerikai bandákat részesítettem előnyben, azon belül is a Bay Area-vonalat, meg a Metallicát, Megadeth-t, satöbbi. Azonban, azt hiszem, sürgősen pótolni fogom a lemaradást, ugyanis nagy valószínűséggel a Kreator az év thrashlemezét adta ki, mindenkinek fel kell kötnie azt a bizonyost, ha meg akarja szorongatni őket.

Minthogy korábban nem kerültem kapcsolatba a Kreatorral, így nem tudok a korábbi anyagaikról beszámolni, csak azt tudom leírni, amivel minden thrasher tisztában van, jelesül, hogy a Kreator a germám thrash-trió alapcsapata a Sodom és a Destruction mellett, az 1980-as években alakultak, és a kilencvenes években ők is picit eltávolodtak a thrashtől, hogy az új évezredben visszatérjenek hozzá.

Hidegrázós gitárfutamok vezetik be a nyitó/címadó dalt, aztán beérkezik egy hatalmas rifforgia, és a dobos Ventor óriási lepörgetésével kezdezét veszi egy óriási nóta, jól eltalált refrénnel, amit koncerten biztosan ezrek fognak üvölteni Mille Petrozzával. A középrészben beérkezik egy olyan darálás, amit leginkább a Metallica – One-jához tudnék hasonlítani, Ventor rendesen megpörgeti a kétlábgépet, utána pedig a szóló erejéig középtempóra lassulnak az arcok, hogy a zárásban Mille dallamos üvöltései megkoronázzák ezt a változatos, mégis hihetetlen zúzós, élvezetes thrash-nótát.

A második Warcurse jóféle triolás tamjátékkal kezdődik, beérkezik egy jóféle riff, Ventor előveszi a tuka-tukát, a refrénben pedig a kétlábgépet. A középrész itt is lassabb, riffelősebb, a finn szólógitáros, Sami  Yli-Sirniö pedig odateszi a maga dallamos szólóját ismét. A végére ismét visszajön az aprítás, bedarálnak rendesen a németek. El kell mondanom, hogy a lemezt egyben vették fel, tehát nem hangszerenként dolgoztak, csupán a szólók és az ének lettek utólag rápakolva a felvételre. Ebből következik, hogy a húzással nincsen gond.

Az Escalation is a pörgősebb nóták közül való, a refrén alatt Sami nagyon jó futamot játszik, tetszik nagyon. Tehát nem csak az aprításra mentek rá a veteránok, hanem dallamoknak sincsen híján a lemez, ami azért nagyon fontos. A negyedik Amok Run akusztikusan indul, az elején Mille előveszi a tiszta énekhangját (ami ugyan nem kiemelkedő, viszont nagyon feelinges), hogy aztán utána a szart is kiüvöltse belőled! A szöveg egyébként azokat az elmeroggyant és megzakkant diákokkal foglalkozik, akik bemennek a sulijukba, és fegyverrel irtanak, akit érnek.

A Destroy What Destroys You elején Ventor elképesztő, már megint mit csinál ez a fószer? Követni nem tudom, fenomenális, amit levág. Maga a nóta egy alig több, mint három perces, középtempós thrash túrás, ami a végére ismét elképesztő tempóra pörög fel. A Radical Resistance ismét egy zseni Ventor-lepörgetéssel kezdődik (bámulat ez az ember, szerintem valamelyik szülője az Alien a pasinak), a tempó pedig még mindig ultragyors. Ez a nóta sem lépi túl a négy percet. A közepén Ventor elővesz egy iszonyat húzós kettőnégyet, aztán hint egy triolás kétlábdobfutamot, tényleg elképesztő. Okés, abbahagyom, már úgyis fényes a segge, szakmázás mára letudva. De tényleg elképesztő, amit összedobol ez a csávó. Mille üvöltése, és a szólók is rendben vannak nagyon. Ez az igazi előnye annak, ha egy albumot egyben játszanak fel, egy zenész számára nincs annál jobb, ha érzi, mennyire egyben van a banda.

Az Absolute Misanthropy  intrójában Ventor szépen perget, szerintem Ulrik is ilyesmit akart a The Day That Never Comes végén. A To The After Burnben ismét kiemelkedő a hangszeres teljesítmény (az összes), a lemez második feléhez hasonlóan ez a nóta is középtempós, a refrénje pedig kiemelkedően dallamos, és végre nem az albumon megszokott dalcímkántálást nevezik Milléék refrénnek, hanem rendes szöveget írtak ide, ez az egyik legjobban eltalált kórussal bíró nóta a lemezen.

A végére már csak egy borzongató akusztikus átkötő maradt, meg a lemez leghosszabb száma (több mint öt perc már hosszúnak számít errefelé), a Demon Prince. A tempó gyors, a refréntémákban érzek némi monumentalitást, a középrész itt is középtempós, Sami szólómunkája pedig fantasztikus. Végre Mille is megtépi a húrokat, és egy finom ikerszólót nyomnak le a finnel, nagyon érzik ezt a dolgot, több is elfért volna ebből a lemezen, a vége pedig őrület, a lábdobbőr kiszakad, a cinek repednek, a húrok szakadnak, majd végül Ventor újabb lepörgetésével zárul az alig negyvenperces album.

Negatívum is akad: túlságosan egy kaptafára készültnek érzem a dalokat, mintha egy séma szerint dolgoztak volna. Ettől függetlenül ez egy kiváló lemez, Mille hangja korrekt, főleg ahol torka legmélyéről előkapja a dallamokat, a ritmusgitározása is rendben van, Sami szólói hol iszonyat tekerések, hol pedig dallamos futamok, érzi a thrasht a srác nagyon, Christian Giesler basszusa is okés, bár picit elveszettnek érzem, Ventort pedig már eleget fényeztem  korábban. 🙂

Összevetve mindent, ez egy nagyon erős kilences, és ha a következő lemezen hangyafasznyit több dallamos refrént hallok Petrozzától, több ikerszólót, és picit változatosabb dalszerkezeteket, akkor csont nélkül megkapják a tízesemet. Ez egy majdnem tökéletes album, az év eddigi legjobbja!

10/9