Egy új karrier kezdete? Vagy egy régi befejezése? Ez is, az is igaz az U.D.O. zenekar debütáló Animal House lemezére. A Restless And Wild (1982) és a Balls To The Wall (1983) album máig a heavy metal alaplemezei közé tartozik, mint ahogy a nyolcvanas évek közepén világsikert indukáló, a korábbiaknál kipolírozottabb Metal Heart is. Ezekkel az albumokkal az Accept vitathatatlanul a legnagyobb, legnépszerűbb zenekarok ligájába lépett, különösen Európában és Japánban volt komoly bázisuk, viszont a várt és remélt amerikai áttörés nem jött össze nekik. Pedig azért ott is próbálkoztak ám. Az 1984-es amerikai turné oly mértékben meglágyí­totta Peter Baltes basszusgitáros, Wolf Hoffmann és felesége, a menedzserként tevékenykedő és Deaffy álnéven szövegíró Gaby Hauke fémszí­vét, hogy a német fegyelmi zászlóalj indulói helyett modernebb, progresszí­vebb zene í­rására adták fejüket, mely a maguk nemében igen jól is sikerültek, ám akárcsak a Helloween Chameleon-jának esetében, az í­gy megí­rt Russian Roulette albumot nem Accept néven kellett volna kiadni. A rajongók szívükhöz kaptak, a producerek a pénztárcájukhoz, elindult a lejtmenet.

Nem lehetett mit tenni, Peter Baltes basszusgitáros, Wolf Hoffmann gitáros és felesége, a menedzserként tevékenykedő Gaby Hauke beleszeretett az Amerikai Egyesül Államokba, ahol több és több időt töltöttek, hogy új hatásokat szívjanak magukba és még ismeretlen területeket kutassanak fel. A zenészek között kialakult földrajzi távolság mind egységességben, mind gondolkodásmódban éket vert közéjük. Az otthon maradt Stefan Kaufmann dobosnak, Udo Dirkschneider énekesnek és Jörg Fisher gitárosnak egyáltalán nem tetszett a csapaton belül kialakult helyzet, nem osztották kollégáik Amerika iránt tanúsított szenvedélyét. Egyetértettek abban, hogy szünetet tartanak, és gyakorlatilag pont kapóra jött Udo saját szólókarrierjét beindító ötlete. Az Accept tagjai nem átallottak megírni neki az Animal House-t, sőt mindemellett az Accept menedzsere, Gaby Hauke keményen dolgozott Udo szólócsapatának talpra állításán, illetve sikerült európai és amerikai turnét is szerveznie.

Feljátszani viszont már az első U.D.O. felállás játszotta fel a lemezt: Udo csatasorba állította Peter Szigeti (ex-Snakebite, Warlock) és Mathias Dieth (ex-Gravestone, Sinner) gitárosokat, Frank Rittel (ex-Beast, Snakebite, Warlock) basszusgitárost, illetve Thomas Franke (ex-Stallion, Snakebite, Warrant) dobost, tehát Németország- és Európa-szerte ismert zenészeket toborzott maga köré. Miután a zeneszerzők és a szövegíró (Deaffy) kiléte ismert volt, egyértelműen rásüthető a kölni Dierks stúdióban 1987 augusztusa és októbere között felvett, Mark Dodson producer segítségével készült és a New York-i Sterling stúdióban maszterizált Animal House-ra, hogy tulajdonképpen a soron következő Accept album.




Az énekes ott folytassa, ahol a Russian Roulette-nél abbahagyta. A recepten nem is változtatott, az Accept fanok pedig megkönnyebbülve lélegezhettek fel: ezután is meglesz a mindennapi germán metal adag. Az agreszív riffek – melyek azért jelezték, hogy eltelt jó pár év az orosz rulett óta, – gőzmozdonyként dohogva járták be a siker állomásait, egyre több metalfan utazót ültetve be az UDO expressbe. Nem hiába nevezték őket a kontinentális Judas Priest-nek: ezt a dühös riffelésbe oltott rock’n’rollt akkoriban ez a két csapat művelte a legnívósabban. Az olyan speed bombák, mint a We Want It Loud, vagy a Coming Home tuti koncertfavoritok lettek, a Run For Cover pedig bizonyította, hogy a Manowar kitől is lophatta a díszmenet- menettempójú csatadalait. Az igazi nagy sláger azonban az albumról a pulheimi gyermek- és ifjúsági kórussal megtámogatott They Want War, melyhez fogható slágert utoljára a Metal Heart-ra sikerült írniuk. A középtempós, húzós címadó szám, a gyors Go Back To Hell, a fogós dallamokkal felvértezett Lay Down The Law hamísítatlan Accept-darabok, csak Wolf és a többiek helyett más zenészek játszották fel azokat. De megemlíthetem a lírai In The Darknesst, illetve a zakatolós Black Widowt, egytől egyig hibátlan darabok. Gondolom, a támpontot a Metal Heart és egy kicsit a Russian Roulette jelentették, tehát adott, jól bevált recept szerint íródtak a felvételek, de ez semmit sem vesz el kitűnő minőségükből. Annak idején a bakelit verzióra nem, csak a CD-re került fel bónuszként a Hot Tonight, amely a They Want War single-ön is hallható.

Értelemszerűen a siker nem maradt el, a svéd listákon példának okáért a 41. helyet érte el az album. A társaság 1988 elején indult turnéra, játszottak többek között a Guns N’ Roses-szal, Lita Ford-dal és a Zodiac Mindwarp-pal, majd 1989-ben Ozzy Osbourne turnéjához csatlakoztak, és a Madman összes európai koncertjén az U.D.O. nyitott. 1989-re, a második albumra csak Mathias Dieth gitáros maradt, az új összeállításban pedig Andy Susemihl gitározott, Thomas „Bodo” Smuszynski bőgőzött és Stefan Schwarzmann dobolt. A Mean Machine ismét nagyot szólt, jóllehet némiképp visszaidézte a Metal Heart modernebb világát, megalkotva az UDO motoros himnuszt, a Break The Rules-t. Az U.D.O.-val párhuzamosan az Accept látványos lejtmenetnek indult, és a szintén 1989-ben kihozott Eat The Heat albummal csúfosat hasalt. Részükről feloszlás lett a nóta vége, majd 1993-ban, megtépázott nimbuszukat helyreállítva újra összeborultak Udo-val, és az Objection Overruled-dal egy méregerős lemezzel tértek vissza. Két album következett még vele, a Death Row (1994) és a Predator (1996), de 1997-től megint szétváltak útjaik.

Kapcsolódó cikkekTöbb ettől a szerzőtől