A Journey minden bizonnyal egyike a valaha létezett legjobb amerikai bandáknak. A zenekar talán még többet járult hozzá a dallamos rockzene vagy AOR muzsika létrejöttéhez, mint bármelyik pályatársa, legyen szó akár a Bostonról, a Foreignerről vagy a Kansasről. Pompás dallamaik, meglepő hangszerelési ötleteik és magas szintű dalszerzői képességeik nemcsak magasan kollégáik fölé emelték őket, hanem több mint 50 millió eladott lemezt is eredményeztek. Anélkül, hogy igazán betörtek volna az európai piacra. Mert valljuk be, Európát sosem kapta el az a Journey-mánia, ami mondjuk a 70-es évek második felében Amerikát jellemezte. Akkoriban minden tinédzser az ő dalaikat bömböltette az apukától kölcsönkapott országúti cirkálóban. Errefelé ennek a klasszikus AOR vagy westcoast bandának nem voltak olyan nagy slágerei, mint a fentebb felsorolt zenekaroknak, de ehhez az is hozzátartozott nem is alapoztak gyakori Európa-turnékkal, mint mondjuk a Toto.

 A Journey története 1973-ban San Franciscoban indult. A banda története szorosan összekapcsolódik Neal Schon gitároséval, aki 16 évesen óriási dilemma előtt állt. A fiatal zenészt egy időben kereste meg állásajánlattal Eric Clapton, hogy elhívja a Derek And The Dominoes-ba, valamint Carlos Santana. Korábban már John Lee Hooker blues-mester is kinézte a fiút magának. Schon akkor még csak 13 éves volt. Végül Santanához szerződött.

Neal és a csapat turnémenedzsere, Herbie Herbert a zenekar feloszlása után kitalálta, hogy nem is lenne rossz ötlet egy bandát építeni a villámkezű fiatal köré. (A történet hitelességéhez hozzátartozik, hogy a Santana után Schon egy Azteca névre hallgató, latin rockban utazó csapatot hozott össze, majd szövetségre lépett a Sly And The Family Stone bőgősével, Larry Graham-mel, és csak ezután döntött úgy, hogy megbízza Herbertet egy zenekar összeállításával). Gregg Rolie billentyűs, énekes Ross Valory basszusgitáros, George Tickner gitáros és Prairie Prince dobos alkotta a zenekart, amely először a Golden Gate Rhythm Section névre hallgatott, ám ezt hamarosan Journey-re cserélték le, Hat hónapon át próbáltak és első koncertjük 1973 szilveszterén (Winterland Ballroom) volt, majd rögtön másnap egy hawaii fesztiválon léptek fel. Prairie időközben úgy döntött, hogy visszatér régi zenekarához (The Tubes) és így új dobos után kellett nézniük. A választás Aynsley Dunbar-re esett, aki korábban John Mayall-lel és Frank Zappával is zenélt. Aynsley ’74 februárjában szállt be és még abban az évben le is szerződtek a Columbia Records-hoz. Az első Journey album 1975. április elsején jelent meg, ám nem sokkal később George Tickner kilépett, hogy orvosi tanulmányait folytathassa, így a ’76-os Look Into The Future albumtól kezdve már csak Neal Schon gitározott. A zenekar létrehozta saját, progresszív jazz-rock zenei alapokkal rendelkező, improvizatív szólókkal felszerelt stílusát, a dalok csaknem teljesen instrumentálisak voltak. A kiadó emberei azonban kijelentették, hogy Gregg Rolie billentyűs énekeltetése csak átmeneti, azonnal szerezzenek egy valódi énekest, különben le is út, fel is út.

Robert Fleischman énekes akkoriban éppen zenekart keresett és Herbert meghívta egy próbára. Addigra a csapat is eltávolodott a korai jazz-es iránytól és Robert Fleischman Robert Plant-es hangja kitűnően illeszkedett az erőteljes, dallamos rockzenéhez. Az elvakult Journey rajongókkal azonban meg kellett küzdenie, hiszen azok nem érteték az irányváltás miértjét. Végül Fleischman követelőző viselkedése vetett véget a munkakapcsolatnak. A menedzser rövid időn belül kirúgta, de csak az után, hogy a csapat kipróbált egy új énekest, az ex-Alien Project frontembert, Steve Perry-t. És ezzel elkezdődött a nagy slágerek kora, az elsőként érkező: “Lovin’, Touchin’, Squeezin”. Perry 1977. október 28án lépett először színpadra a Journey-vel, akkor mindössze két dalt énekelt a ráadásokban. A ’78-as Infinity albumon volt hallható először Perry és a lemez fordulópontot hozott a csapat életébe. Hirtelen elkezdtek szédületes lemezeladásokat produkálni. Az Infinity azonnal platinalemez lett, a banda pedig folyamatosan turnézott.

1978 végén a menedzser, Herbie Herbert és a dobos, Aynsley Dunbar összekülönböztek, Dunbar átnyergelt a Jefferson Starship-ba, helyére pedig a Journey turné nyitóbandájának, a Montrose-nak dobosa, Steve Smith került. Az 1979-es Evolution lemez már nem bírt hibázni. A kiadás utáni első három hónapban 800 ezer példány kelt el anélkül, hogy bármelyik dal elindult volna a slágerlistákon. Mire a Departure album ’80 márciusában boltokba került, a Journey már Amerika csúcsbandái közé tartozott. Kétségtelen, a Journey-nek az 1980-as Departure albummal és az Any Way You Want It című dallal kezdődött meg a felemelkedés, de az 1981-es Escape album és a Don’t Stop Believin’ és az Open Arms című dalok hozták meg a legnagyobbaknak kijáró koronát. Az Escape album első lett az albumlistán és több mint 5 millió példány fogyott belőle.

Az évtizedig tartó fellegekben járás után elfogyott a muníció, és a banda széthullott. Ezt a széthullást 1996-ban törte meg Perry, Schon, Smith, Cain és Valory, és kiadta a “Trial By Fire” lemezt, ami az amerikai eladási lista harmadik helyéig vitte. Mégis a következő évben már új csapat állt fel: Deen Castronovo váltotta Smith-t a dobok mögött és a banda hangja is megváltozott Steve Augeri váltotta Perry-t, aki hivatalosan egészségügyi problémák miatt távozott. Deen Castronovo dobos pedig, többek között Neal Bad English nevű sikeres formációjából, és Ozzy Osbourne mellől lehet ismerős. Steve Augeri pedig igazi Perry helyettes, és neve a Tall Stories-ból és a Tyketto második felállásából lehet ismerős. Ekkor sok rajongó leírta a zenekart, mert nem tudták elképzelni, hogy Perry csodálatos, érzelem dús, teljesen egyéni orgánumát bárki is pótolhatná. A Journeybe érkezéséről Augeri így vall: „egy nap csöngött a telefonom és a vonal másik végén egy hang megkérdezte, segítenék-e abban, hogy a Journey története folytatódhasson.” Szerencsénkre igent mondott.

Már vele készült el az Arrival című Journey album, amely 2001. április 3-án került a boltokba, azt a lemezt pedig szorosan követi a most „tárgyalt” koncert DVD. A 2000 decemberében rögzített anyag Las Vegasban, Nevadában lett felvéve és érdekesség, hogy ez a banda első hivatalos koncert-DVD-je. Az első képsorok bepillantást engednek az öltözőbe, ahol az öt felajzott zenész fogadalmát láthatjuk, majd irány az aréna. Nem sokat laca-facáznak a fiúk. Belevágnak egy klasszikus „ráadás nótába”, a Separate Ways-be, amitől már az első hallgatáskor is az összes szőr felállt a hátamon. Óriási a lendület, a nóta világhírű riffje azonnal a fotelbe döngöl. A nyitó dal után folytatódik a „kíméletlen” sláger henger: Ask The Lonely, Stone In Love, és az Augerivel készült „Arrival” album nyitó nótája a Higher Place. Én személy szerint imádtam Steve Perry énekét, de Augeri-től zavarba jöttem. Egyszerűen tökéletes énekes. Én már a Tall Stories-ban is elégedett voltam finom, légies dallamvilágával, és itt sem okoz csalódást. A többiekről is csak felsőfokon lehet nyilatkozni. Dean Castronovo elemi erejű, feelinges dobolása mindenkit meggyőz arról, hogy igenis van ember, aki Steve Smith-t tudja pótolni. Ross Valory megbízhatóan hozza a basszus alapot, időnként olyan futamokkal tarkítva azt, hogy nem győzünk csodálkozni. Jonathan Caine hatalmas, vörös hangversenyzongorája mögött, fél ülő-álló pozícióban olyan könnyedséggel játszik, hogy az embernek kedve támad azonnal billentyűs hangszer mögé ülni, mivel minden mozdulata azt sugallja, hogy ezt bárki utána tudja csinálni …és Neil Schon! Az öreg róka, aki megtévesztésig úgy néz ki, mint Bruce Springsteen, valóban a világ egyik legjobb gitárosa. Az anyag technikailag is hibátlan. Az operatőri, rendezői munkát már emlí­tettem, a hangmérnökit nem. Kevin Shirley itt is, mint bárhol ahol feltűnik, tökéletes minőséget produkál. Egyszerűen profizmus, kár is tovább szaporítanom a szót.