Érdekes, ha egy zenekar szakít a hagyományokkal és más zenei vizekre evickél, a szaksajtó azonnal rájuk húzza a vizes lepedőt, emellett rajongók ezrei fordítanak nekik hátat. És itt most nem olyan változtatásokra gondolok, hogy két hanggal lejjebb hangolják a hangszereiket, hanem olyan jelentős eltérésekre, mint anno a Paradise Lost esetében, amikor a cső szigorú death/doom metalt felváltotta a Depeche Mode-szerű szintipop. Mi van mondjuk azokkal a zeneszerető emberekkel, akik pont ezt az új stílust szeretik? Az ő véleményük smafu? Itt van például az In Flames! Mozgolódok már annyi ideje a zeneiparban, hogy tisztában legyek azzal, a Colony, a Clayman és a Reroute To Remain vérbeli death metal alapkövek. Nem véletlenül akasztották rájuk anno, hogy ők a göteborgi melodic death vonal úttörői (persze a Dark Tranquillity és az At The Gates mellett), zenéjük hatására gombamód nőttek ki a földből a hasonszőrű zenekarok. És akkor én most bűnt követtem el, mert a fent felsorolt lemezek egyikét sem hallgattam? Sőt, messzebb megyek, a 2014-es Siren Charms albumukig egyetlen In Flames lemezt sem teszteltem végig. Tök egyszerűen tudom magyarázni miért nem, azért amiért Obituary és Cannibal Corpse lemezek sem fordulnak meg a lejátszómban. Egyszerűen a death metal már nagyon szigorú a gyomromnak, a thrash bandákig még elmegyek (sőt kismillió abszolút favoritom van abból az irányzatból), de az In flames által képviselt zene sosem érdekelt. Egészen addig, amíg meg nem hallottam a Rusted Nail és a Through Oblivion dalokat. Akkor mondtam azt, hogy igen, ilyen zenére van szükségem! Onnantól nem volt kérdéses, hogy a következő lemezüket is tárt karokkal várom majd. 2016. november 11.én meg is érkezett a Battles.
A számomra igen bejövős Siren Charms album után 2015 végén távozott a zenekarból Daniel Svensson dobos, aki 1998 óta püfölte a bőröket a bandában. Daniel azzal indokolta döntését, hogy szeretne több időt tölteni a családjával, feleségével és három lányával, az új In Flames dobos pedig Joe Rickard lett, a Grammy-jelölt amerikai Red egykori zenésze, akit Howard Benson producer ajánlott a csapat figyelmébe. Daniel személyében tehát az egyik alapember fordított hátat a bandának, de ezzel még nem volt vége a változásoknak: az Epic Records (azaz a Sony) igen hamar dobta a csapat amerikai terjesztését, így a banda visszatért a death metalos virágzásuk alatt lévő istállóba, a Battles korongot újfent a német Nuclear Blast kiadó gondozta. Az old school In Flames fanok nyilván bizakodtak a hír hallatán, hiszen kedvenceik utolsó igazán megdörrenős albuma, a 2006-os Come Clarity is ő égiszük alatt látott napvilágot.
Az első, azonnal szembetűnő elmozdulás a billentyűs, szintetizátoros -sampleres prüttyögések háttérbe szorulása. Noha továbbra is a késői In Flames stílusjegyei számítanak meghatározónak, felszabadultabban, erőteljesebben hozza magát a banda, mint legutóbb. Érezhető, hogy a svéd veteránok visszakanyarodtak arról az útról, amely zsákutcába vitte őket, ettől függetlenül a lemezt nyitó Drained, majd az azt követő The End is zene füleimnek. Magyarul, a banda ezúttal jobban ötvözi a rájuk jellemző stílusjegyeket a mai modern kori megoldásokkal. Továbbra is dallamosabb mezsgyén haladnak, nem is nevezném riffcentrikusnak a lemezt, még úgy sem, hogy az említett két nóta elég nyilvánvalóan idézi meg a régi In Flamest is. A Like Sand merengő balladája rávilágít, hogy a zenekar miért változott ennyit az elmúlt években. Ez pedig egyértelműen Anders Fridén énekes nyakába varható. Már kevésbé használ extrém éneket, az amúgy is dallamos részekre pedig sokszor effektezett, visszhangosított ének érkezik. Megadallamos, amerikai post-rock/metalcore hatású überslágeres refrének váltogatják egymást, sőt,néhol már konkrétan gyermekkórus is felbukkan. Ajaj, mondhatná erre egy ős In Flames rajongó, de azonnal megnyugtatom, ettől függetlenül a Battles klasszisokkal keményebb lett, mint az elődje. Az új számok nem ököllel dögönyöznek, hanem kissé érdes kézzel simogatnak. Nem dühösek, inkább szomorúak (Like Sand). Persze a dalok alapját továbbra is a riffek adják, ám minden egyes kompozíció a fogós dallamokra van kihegyezve. A fiúk kis túlzással himnuszokat, együtt énekelhető nótákat írtak. A The Truth például simán elférne valamelyik arénarock csapat repertoárjába is.
Érezhető tehát, hogy a svédek óvatosan ugyan, de irányt váltottak. Hogy a váltás mögött milyen alkotói koncepció vagy üzleti megfontolás áll, nem tudom. Egy népes rajongótábort valószínűleg elveszítettek vele, kérdés, hogy a másik közönség vajon befogadja-e majd őket. Én mindenesetre elvagyok vele, de ha a Siren Charms erős kilences volt nálam, akkor a Battles nem lett több egy masszív hetesnél.
Pontszám: 7/10
In Flames – Battles
(November 11 – Nuclear Blast)
Anders Fridén – ének
Björn Gelotte – gitár
Niclas Engelin – gitár
Peter Iwers – basszusgitár
Joe Rickard – dob
01. Drained
02. The End
03. Like Sand
04. The Truth
05. In My Room
06. Before I Fall
07. Through My Eyes
08. Battles
09. Here Until Forever
10. Underneath My Skin
11. Wallflower
12. Save Me
