Ha lenne a metal zenének múzeuma, akkor a kiállított hírességek között mindenképpen ott szerepelne az a német együttes, mely a fémipari német nemzeti bajnokság első osztályában talán a leghíresebb csapattá vált. A 80-as évek közepén Németországban thrash vonalon a Kreator/Sodom/Destruction triumvirátus számított etalonnak, míg a dallamosabb speed/heavy (de nevezhetnénk germán metalnak is) körökben az Accept/Running Wild/Helloween tartozott a legjobbak közé. Ez utóbbi egy olyan zenei világot hozott létre, mely véglegesen kialakította az ún. euro-power metal arculatának fő vonásait, kezdve a kétlábdobos sebes riffeléstől a magasan szárnyaló, himnikus dallamokig, az epikus témáktól a “happy” metal mókázó danolászásáig.
A Helloween története 1978-ra nyúlik vissza, a Gentry nevű hamburgi zenekarhoz, melyben két fiatal német gitáros – kik énekelni is szerettek- Kai Hansen és Piet Sielck ábrándozott nagy ívű karrierről. 1981-ben Second Hell-re változtatták nevüket, hozzájuk csatlakozott később Markus Grosskopf (ex-Traumschiff) basszusgitáros és Ingo Schwichtenberg dobos. Az ekkoriban az énekesi funkciókat is ellátó Sielck amerikai tanulmányai miatt távozni kényszerült (hangmérnök lett), ekkor már Ironfist néven funkcionáltak. 1982-ben egy helyi zenekar, a Powerfool gitárosa, Michael Weikath felismerte Hansen tehetségét, és megpróbálta átcsábítani saját bandájába. Mivel ez nem ment, némi kavargás után az ő szállt be a bandába Piet Sielck helyére. Nagyjából Weikath 1984-es csatlakozásával egy időben vették fel a Helloween nevet is. Schwichtenberg javaslatára a szóban szereplő “o” betűt egy tökre cserélték fel, ami aztán a csapat védjegyévé változott.
A zenekar első menedzserük, Limb Schnoor kapcsolatai révén 1984-ben két dallal is felkerült a Noise kiadó Death Metal című válogatására. A kiadványon a később alapművé változó Metal Invaders egy lassabb változata szerepelt, és az eredetileg a Powerfool-nak íródott és a Kai Hansen által felénekelt Weikath szám, az Oernst Of Life. A két szerzemény egyből a német nyelvterület legreményteljesebb bandái közé lökte őket. Eljött 1985, és a Helloween rögzítette első mini-LP-jét, ami az egyszerű Helloween nevet kapta. Az 5 számot tartalmazó minialbum sikeres volt, ezért még ebben az évben kiadhatták első nagylemezüket is, a Walls Of Jericho-t, rajta a Metal Invaders gyorsabb, agresszívebb változatával. Az album azon ritka lemezek közé tartozik, melyről minden szám klasszikussá vált, kezdve a Ride The Sky-tól az ultragyors How Many Tears-ig. A lemez mértékét tekintve abszolút váratlan sikert aratott: viszonylag rövid idő leforgása alatt több mint százezer példányban kelt el Európában, ami egy feltörekvő német csapattól óriási eredménynek számított, és az egész európai undergroundban elterjesztette a Helloween nevét.
A nagylemez után még megjelent a Judas maxi, majd az azt követő koncertsorozat új metal nagyágyúkat avatott. Az élő előadások ráébresztették Hansent, hogy hangja nem a legmegfelelőbb a hatalmas turnékhoz, így aztán frontember után néztek. Az első énekesjelölt egy bizonyos Ralf Scheepers volt a Tyran Pace-ből, aki azonban nem akarta otthagyni saját csapatát, és elhajtotta a Helloweent. (Bizonyos, a neten fellelhető információk szerint 1986-ban adott is pár koncertet a bandával, mindezt később ő maga, illetve Michael Weikath is határozottan cáfolta). A zenekar ezek után egy roppant fiatal, mindössze 18 éves énekesre figyelt fel Hamburgban. Michael Kiske ekkoriban saját, Ill Prophecy nevű bandájának ügyeit egyengette, és mind fazonra, mind hangra tökéletes megoldásnak tűnt a Helloweenbe. Az ötfősre bővült Helloweennél tényleg, szó szerint minden azonnal klappolt: a Michaellel megerősített zenekar gőzerővel kezdte meg a dalszerzést a második nagylemezre. 1986 végén egy dupla album igényével jelent meg a csapat a Noise-nál, akik azonban üzleti megfontolásból elutasították a tervet, így 1987 -ben csupán az első része jelent meg a metal klasszikus lemezei közé bekerülő The Keeper Of The Seven Keys-nek.
A Tommy Newton és Tommy Hansen producerkedése mellett készült album aztán nagyot robbant, Amerikában és Japánban is metalfanok ezreit tette tökfej-rajongóvá. Az olyan power-speed bombák, mint a Future Word, vagy az I’m Alive népszerűek lettek a keményebb, és a dallamosabb zenét szeretők körében is, az epikus Helloween-nel pedig a csapat progresszívebb oldalát is sikeresen bemutatta. A lemez a tizenötödik helyig jutott az NSZK-ban az eladási listákon, de egész Európában nagyot robbant, sőt, óriási eredményként még a Billboard Top 200-ra is feljutott, a 104. helyre. A zenekar Japánban szintén brutális mániát robbantott ki, itt gyakorlatilag még népszerűbbek lettek, mint hazájukban. A Keeper Of The Seven Keys első része hetek alatt túlszárnyalta a Walls Of Jericho eladásait, és a számok hosszabb távon sem mutattak csökkenést: 1987 nyarának végére a Helloween Európában már gyakorlatilag sztárcsapatnak számított.
1988-ban készült el a történet második része, ami a klasszikus felállás legismertebb albuma. Még a Keeper 1 sikereit is sikerült túlszárnyalni, a banda pedig végleg beírta magát a rockzene történelemkönyvébe. A lemez fogadtatása minden túlzás nélkül elsöprőnek bizonyult: az NSZK-ban az ötödik helyen nyitottak, de Angliában, illetve Japánban is bekerültek a Top 30-ba, és nagyjából az Államokban is hozták az egyes Keeper eredményeit. A zenekar Donington után az európai Monsters Of Rock holland, német, olasz, spanyol és francia állomásain is fellépett, majd további bulikon játszottak a feszt főattrakciója, az Iron Maiden nyitószámaként a kontinensen. Ezután belecsaptak az önálló, Pumpkins Fly Free körútba, amely a népszerűség újabb fokát mutatta: a csapat ekkor már egyedül is lazán arénákat töltött meg Nyugat-Németországban, de az angol közönség is jól fogadta őket. A fantasztikus siker azonban túl gyorsan jött, az együttes tagjai nem tudták feldolgozni a hirtelen egekig szökő elvárások okozta stresszt: a bandán belüli személyi problémák Kai Hansen kiválásához vezettek. Kai Hansen 1988. november 8-án, Birminghamben adta utolsó koncertjét a Helloween tagjaként, és ugyan a közönséget hidegzuhanyként érte távozásának híre, a többiek természetesen tudták, hogy a dolog a végén ide fog kifutni. Olyannyira, hogy ha hihetünk a forrásoknak, Weikath már augusztusban megkereste egyik jó ismerősét, a korábban a Rampage-ben játszott Roland Grapow-t, hogy álljon készenlétben.
A világturnét már a hamburgi gitárossal fejezték be. 1989-ben kiadták a több címen is megjelenő Live In The U:K. albumot, és a Noise kiadó-érezvén a viharfellegeket, gyorsan két válogatás albumot is a piacra dobott (The Best, The Rest, The Rare és Pumpkin Tracks címmel). Ami a koncertlemezt illeti, már a megjelenésénél sejthető volt, hogy bandán belül nem minden rózsás, mert az ok, hogy a lemez megjelenése előtt amerikai turnéra készültek, ergó hosszú ideig nem játszanak Európában, de legutolsó turnéjuk nem volt olyan felejthető, hogy mindenképp meg kellett volna örökíteni. Maga a lemez jól szól, de szép is lenne, ha nem így lenne egy Noise/EMI kiadvány esetében. Az egyetlen meglepő és valószínűleg tudatosan így tervezett dolog a felvétellel kapcsolatban, hogy rengetek számok közti „bohóckodást” fent hagytak az albumon. Ez kicsit spontánná, lazává teszi az anyagot és sokat segít az elfogadásában. Megszállott gyűjtőknek természetesen kötelező, de én semmi extrát nem vélek rajta felfedezni.
A két Keeper… album eladásai ekkorra egyenként meghaladták az egymilliós példányszámot világviszonylatban, sőt, a második anyag eredményei még túl is lőttek az elsőén. Nem meglepő, hogy a banda ezután – mintegy egymillió dollárért – átszerződött a Noise-tól a tőkeerősebb EMI-hoz. Mindezt a Noise jogtalannak ítélte, a menedzsment és a Helloween pedig eközben azzal vádolta a korábbi kiadót, hogy alaposan lenyúlták őket. A felek végül bíróság elé mentek, és ezzel atomjaira hullott körülöttük minden. A zenekar a jogviták alatt nem hozhatott ki friss anyagot, és nem is koncertezhetett. Elsőként az 1991-ben kiadott Kids Of The Century single jelzett mozgolódást, de azt is előremutatta, hogy itt bizony csúnya zenei változások is bekövetkezhetnek. A Pink Bubbles Go Ape album, jóllehet kereskedelmileg sikeres lett, a rajongók körében azonban finoman szólva is megosztott véleményeket generált. Jóllehet, a lemezre 600 000 dollárt költöttek, mind hangzása, mind borítója katasztrofálisra sikeredett. A promóció sem volt kielégítő, és Kiske a Chameleonon kiteljesedő akusztikus mániájának is mutatkoztak a jegyei.
A Helloween mellett ekkorra egyszerűen elrohant a világ, de maga az album sem sikerült meggyőzőre hatalmas elődeihez képest, így noha kimondottan drágán, több mint félmillió dollárért rögzítették, végül mindössze harmadannyi ment el belőle, mint a kettes Keeperből. Az 1993-as Chameleon zeneileg önmagában nem lett rossz, de Helloweenként gyakorlatilag értelmezhetetlennek bizonyult rockos megközelítésével, és már csak az utolsó szög volt a koporsóba: mindössze 40 ezret sikerült eladniuk belőle, ami még a Pink Bubbles-höz képest is gigabukásnak számított.
