Gjoe-nak adott ígéretemet, miszerint főleg friss albumokra fogok koncentrálni, máris megszegném (bár már a MH-kritikámmal félig megtettem 🙂 ), ugyanis miközben kutattam itthon, kezembe akadt a svéd Edge Of Sanity együttes Crimson című alkotása. Alkotásnak mondom, igen, mert semmi máshoz nem fogható, ami azelőtt (és talán azóta) melodikus death metal berkekben fogant.

Egy megkérdőjelezhetetlen alapmű ez, a műfaj alapvetése, amit még a melodic death-császároknak tartott In Flames-nek sem sikerült überelniük (egyébként megjegyezném, hogy az Edge Of Sanity zsenialitását rendre elhallgatják, mikor az In Flamest hozzák ki a melodikus death műfaj létrehozójának, ugyanis az EoS 1989-ben alakult, míg az IF ’90-ben, akár csak az At The Gates, a Soilworkről meg ne is beszéljünk – hogy csak a mai melodic death színtér meghatározó alakulatait említsem). Az alábbiakban igyekszem érzékeltetni, mitől tartom ekkora alapnak ezt a lemezt, meg ezt a gárdát.

A banda lelke mindig is a multihangszeres stúdióvarázsló, Dan Swanö volt, nélküle nem lett volna az Edge Of Sanity az, ami. Igaz, a tagcserék is elkerülték a zenekart, a megalakulástól számítva a ’99-es feloszlásig ugyanaz a hangszeres gárda ügyködött Dan körül. Ezt a stabil kvintettet maga Swanö bontotta meg ’97-ben, kiválása a banda végét jelentette, ugyanis Robert Karlsson énekessel nem tudták hozni a szintet az 1997-es Cryptic albumon, és földbe álltak. Később Swanö egyedül készítette el 2003-ban a Crimson II-t, sőt, a 2004-es dupla válogatás is a nevéhez fűződik, azóta viszont csönd.

Maga a lemez meglátásom szerint a banda legjobbja, megosztva az első helyet az 1993-as, úgyszintén alap The Spectral Sorrows albummal. Egy darab (!) negyven perces, monumentális számot tartalmaz a CD, amely épp annyira melodikus, mint progresszív, és egyes helyeken a hideg ráz tőle, természetesen a legjobb értelemben. Ahogy Swanö nyilatkozta a kilencvenes években: „Számomra csak az számít zenének, amiben dallam van. Ez a death metalra is vonatkozik.” E tételnek maximálisan eleget is tesznek a srácok a Crimsonon.

Miről is van itt szó lényegében? Adott Swanö jellegzetes hörgése, és (figyelem) TISZTA ÉNEKE, amit a death metalba az Edge Of Sanity emelt be, továbbá adott az Axelsson-Nerberg duó, akik a nagy reszelések közepette törekednek arra, hogy Swanö zseniális orgánuma alá-mellé minél dallamosabb riffeket tegyenek. Ezen felül van még néhol kiemelt, egyébként alig hallható basszusjáték Anders Lindbergtől, és Benny Larsson legtöbbször középtempós dobolása, melybe néha becsúszik egy-két grind tempó meg tuka-tuka thrash-téma is, és összességében megbízható alapot biztosít úgy, hogy közben technikás és változatos is. A billentyűket Swanö kezeli, aki még gitározik is a lemezen, valamint az ekkortájt befutni kezdő Opeth-frontember, Mikael Akerfeldt is hallatja jellegzetes orgánumát.

Erről a lemezről egyszerűen nem lehet mást írni, csak annyit, hogy meg kell hallgatni! (Ne félj a hörgéstől!) Két részt mégis kiemelnék: 26:50-től kezdődően azt a gyönyörű akusztikus részt, majd az abból elementáris erővel kirobbanó vokáltémát (bár meglehet, hogy utóbbi Akerfeldt munkája), valamint 32:30-nál azt a csodálatos vokális részt; amikor egy szavát sem érted Swanö-nek a millió visszhangtól meg effekttől, és a végén tisztán és érthetően meghallod azt az egy sort: kész! Katarzis, libabőr, amit akarsz. Überelhetetlen.

Ez a lemez tízből tizenkét pont nálam, és szerintem mindenki számára megkerülhetetlen, aki egy kicsit is vonzódik az extrém metal műfajok felé. Swanö most a nem kevésbé kiváló progrock-banda, a Nightingale élén nyomul, aki Dan tiszta orgánumára kíváncsi, a 2007-es White Darkness albummal ismerkedjen.