Az 1964. június 3-án Düsseldorfban született szőkeség tagja volt a germán heavy metal zászlóvivőjének számító Warlock zenekarnak. Érdekes folyamat, de megtörtént, hogy én személy szerint előbb hallottam Doro első szólólemezét az 1989-es Force Majeure korongot, mint a Warlock-nak a nagylemezeit. Egyrészt abban az időszakban az általános iskola padját koptattam, másrészt akkoriban csak úgy lehetett hozzájutni valamilyen „nyugati” banda lemezéhez, ha némi pénzért cserében átmásoltattuk az Elektromos Krokodil (netán a Solaris-ban) hanglemezboltban található bakelit lemezeket. Persze utólag a négy Warlock anyag is pótlásra került, de még a banda legutolsó lemeze, a sokak szerint klasszikusnak számító 1987-es Triumph And Agony sem okozott katartikus állapotot nálam. Mint ahogy a német metal lady első szólólemeze sem…

Pedig Doro olyan messzire jutott, amelyről valószínűleg pályája kezdetén álmodni sem mert. Mert ki hitte volna, hogy a düsseldorfi heavy metal csapat, a Warlock felszínen tud maradni, és amikor eljön az idő, a csapat élén álló énekesnő egymaga is képes tovább folytatni a harcot. Nem is akármilyen módon, hiszen nemcsak hazájában, de a tengerentúlon is megpróbálta megvetni a lábát. Olyan neves személyiségeket sikerült meggyőznie és maga mellé állítania, mint Gene Simmons, a Kiss basszusgitárosa. Simmons ezúttal a produceri teendőket látta el, ebben pedig segítségére volt egy bizonyos Tommy Thayer gitáros is. A tejfeles szájú ifjonc akkor még bizonyára bele sem gondolt abban, hogy 12 év elteltével épp Simmons mellett gitározik a világ egyik legsikeresebb rockzenekarában, a Kiss-ben.

Doro nem tudom melyik báját vetette be, de az tény, hogy mindig kiváló zenészeket tudott maga mellé állítani. Így aztán a már említett Tommy Thayer mellett a szólógitáros Lanny Cordola (Giuffria, House Of Lords) volt, A basszusfutamokon Chuck Wright (Quiet Riot), Todd Jensen (David Lee Roth) és E.J. Curse (Silent Rage) osztozott. A dobokat pedig hárman, Kevin Valentine (Donnie Iris and the Cruisers, később Cinderella),  Chris Frazier és Tommy Amato játszották fel. A teljesség miatt három billentyűsről (Paul Morris, Pat Regan, Karen Childs) is említést kell tennünk.

Ami a produkciót illeti, hiába próbálom a pozitívumokat keresni az albumon, a sokadszorra hallott momentumok- melyeket nemcsak a germán metal nevesebb szereplőitől, hanem az előadó saját, régebbi munkásságából is “újrahasznosításra” kerültek – nem engedik még az olyan veteránoknak sem élvezni a szerzeményeket, kiknek ezerszer is el lehet adni ugyanazt a hősies pózba merevedett tartalmat. A régi rajongókat persze nem akarom eltántorítani az új albumtól, nyugodtan pörgessék végig a kötelezően unalmas, korábban már ezerszer megírt lírai számok átugrásával, melyek mennyisége szerintem meghaladja a férfiúi toleranciát – biztos találnak egy-két ökölrázogatásra érdemes indulót, már ha az elkopott ízületek nem visítanak a fájdalomtól, amit egyrészt az ízületi gyulladás, másrészt a szolgáltatott minőség indukál. Ami szintén szembetűnően sok, az a feldolgozások száma. A 10 dalból kapásból három más tollából van ékesítve. Na jó, Gene Simmons miatt a Kiss Only You-ja még indokolt lehet, sőt a Black ’n Blue Rock On feldolgozása is elfogadható a lemez másik producere/gitárosa Tommy Thayer személye végett, de itt van még egy The Electric Prunes átirat is. Ráadásul nem ám szépen elosztva a lemezen, hanem egymás után sorakozik a három feldolgozás. A daloknál tartva egy szösszenet erejéig: információk szerint a Something Wicked This Way Comes című Simmons szerzemény eredetileg a Kiss 1989-es Hot In The Shade albumához íródott, azonban végül időhiány miatt nem került rá.

Nem az a baj, hogy a dalok egy pillanatra sem lépnek le az ezerszer végig járt útról, lehet azon is kecsesen szökellni, ám a megszülető dallamok egyszerűen nem tudják elvinni hátukon a gyér tartalmat. Doro hangja azért sosem volt első osztályú, persze az is lehet, hogy csupán a női metal szcéna duzzadt fel annyira, mely egyértelműen eltörölte azt az attitűdöt, minél fogva a heavy színtéren elért viszonylagos sikerhez elég volt hölgynek lenni s az esetleges hiányosságokat a férfifantázia bőven pótolta.

Sajnálom, hogy nem találok egyetlen olyan momentumot sem a lemezen, amit dicsérnem kellene, de ha már annyira szeretjük és tiszteljük a hallgatóságot, akkor próbáljuk azt meg a produkció színvonalával kifejezni – az elégedettséghez ma már kevés a kedvesség és a szimpátia.