Az megvan, amikor az erebori törpök közös hadjáratra indultak a rómaiakkal, és az egész vállalkozást a finnek vezették? Nem-e?! Na várjatok egy kicsit, akkor elmesélem…
2018 május 8-án hazánkba látogatott a Path to the Glory European Tour 2018, az finn Ensiferum zenekar tavaszi turnéja, amelyen vendégelőadóként velük tart a kanadai Ex Deo és az olasz Wind Rose. A finn harcosok legújabb, Two Paths címet viselő albumukat jöttek bemutatni nekünk élőben, amely 2017. szeptember 15-én jelent meg; nézzük is meg, hogyan sikerült ez a kedd esti porgram, amelynek a Barba Negra Track adott otthont.

            Elsőként Itália tolkieni törpjei, a Wind Rose lépett színpadra. A Gyűrűk Ura- és Hobbit-filmek hangulatát idéző páncélokban kiálló folk-power banda bő fél órás műsorára azt kell, hogy mondjam, hogy szerintem tökéletes volt. A hangosítás tökéletes volt, a hangulat is teljesen rendben volt, véleményem szerint a legjobb számaikból összeválogatott setlisttel léptek fel, úgyhogy bátran állíthatom, hogy kevés ilyen jó előzenekari fellépést láttam (és ezt nem a barátaim által pontosan ismert Gyűrűk Ura-fanatizmusomból fakadó elfogultságom mondatja velem)! Az impresszív külsejű, valóban egy középföldei törpöt idéző megjelenésű Francesco Cavalierit külön élmény figyelni koncert közben, nagyon éli a Tolkien-metal-életérzést és ettől függetlenül is kiváló frontember, aki a közönséggel is megpróbált végig élénk kapcsolatot teremteni. Az már csak külön említésre méltó cseresznye az epic összetevőktől kisütött fantasy-torta tetején, hogy a számok, amiket hoztak, szintén egy majdnem egységes törp-tematikára felfűzhetőek. Személyes élményem betetőzése pedig a koncert végén jött el, ugyanis a két kedvenc számommal fejezték be a nekik szánt időt (To Erebor és The Breed of Durin).

            Időközben lezajlott egy off-stage szervezett program: olyan 19:00 óra tájban, még a Wind Rose koncertjének vége felé megjelent az Ensiferum is a merch-pult mellett és a következő koncert elejéig a tőlük megszokott jó hangulatban dedikáltak és fotózkodtak a rajongókkal. Egy rövid ideig figyeltem a tőlük távozó vidám arcokat, a sorba másodszor-harmadszor beálló embereket, illetve magam is csináltam 1-2 csoportképet a zenekarról és egy régi kedves barátom szűkebb családi kompániájáról. Az agyam azonban ekkor már nagyon a színpad felé járt, ugyanis lassanként kezdődött Róma általam nagyon várt kései örököseinek fellépése. A lelkesedésemet az elég fenyegetően közeledő és idővel fölénk ért szénfekete viharfelhők és az eleredt eső sem tudta letörni, sőt sokaknál csak fokozta azt, ahogy láttam (ahogy bennem is). Szerencsére az istenek megkíméltek minket egy kiadós zivatartól: csupán egy rövid és erőtlen záport kaptunk, amitől a levegő és hangulat is felfrissült, így a kb. a koncert kezdetére elálló égi áldás után belevethettük magunkat a következő programpontba, az Ex Deo koncertjébe.

            A Mauritius Iaconus centurio által vezetett kanadai hadak tavalyi új lemeze és újjáéledése óta vártam az alkalmat, hogy újra láthassam őket itthon. Aki nem ismerné őket: az Ex Deo a kanadai-olasz Maurizio Iacono Kataklysm-frontember saját kulturális örökségének mámorában megalkotott szerelemgyereke, amely voltaképpen az egész Kataklysm zenekar közös második vállalkozása: a két zenekar felállása egy és ugyanaz. A római hangulathoz elengedhetetlen fekete műbőrvértek, alkarvédők, ingek és saruk puszta látványa bőségesen elegendő ahhoz, hogy az ember „mi a f…”-fejet vágva, nevetve, gondolatban kardot rántson és együtt vonuljon velük Róma éppen aktuális belső és külső ellenségeit a legepikusabb módon eltiporni, hogy írmagjuk se maradjon. Félreértés ne essék, a némileg érezhető gúny közel sem leszólása a bandának; én a kezdetektől fogva hatalmas rajongójuk vagyok, már-már sikoltozó fangirl-szintű lelkesedéssel élem az összes bulijukat. Ez most sem volt másképpen, a fiúk nagyon kitettek magukért és egy kőkemény, nagyon ütős showt sikerült összerakniuk. Természetesen a legtöbb szám a tavaly megjelent The Immortal Wars lemezükről csendült fel, így a mostani koncerten leginkább a második pun háború harcait élhettük át lélekben mindkét oldalról. Ott voltunk Hannibál színre lépésénél (The Rise of Hannibal), a szenátusban Cato oldalán Karthágó pusztulását kívánva (Cato Major: Carthago delenda est!), Scipio Africanus mellett a zamai csatában (Ad Victoriam) és végül büszkén megvallottuk rómaiságunkat (The Roman). De a korábbi lemezek nagy kedvencei közül is felhangzott néhány, így ismét fültanúi lehettünk Caligula pszichopátiás őrületének (I, Caligvla), a gladiátorok brutális küzdelmeinek (Pollice Verso), Augustus actiumi győzelmének (The Final War) és paradox módon a vég hozta el a kezdetet, az államalapító Romulus felemelkedésével (Romulus). A hatást pedig csak fokozták Maurizio minimalista, de a végletekig átélt performanszai. Mindezen elemek tökéletesen tompították a néhol kissé kásás hangzást és (Trigger Warning: bölcsész-rage következik!) az első lemez óta a számcímekben és szövegekben meglévő latin nyelvtani hibákat, amelyek miatt legeslegbelül az egyértelmű rajongó szeretetemet már a kezdet kezdetén áttolták odi et amoba a srácok (Damnatio ad Bestia, mi… Tárgyeset, iszonyúan tárgyeset!!! – ezúton üdvözlöm a Laudator blogot!). Mindent összegezve fenomenális hangulatú, istenesen odarakott koncertet adott az Ex Deo; én már most várom a következő hazai fellépésüket, ami biztosan még fergetegesebb lesz – csak rúgják ki a latintanárukat és minden rendben lesz.

            A latin virtusból és a circle pitből magukhoz tért jelenlévők és az időközben befutottak számára 20:45 körül jött el a finálé, az Ensiferum képében. A finn epic folk metal koronázatlan királyai a tőlük megszokott lendülettel robbantak be a színpadra és ezt a hangulatot a koncert végéig maximálisan megtartották. Petri legendás finn „jégember”-attitűdje tökéletesen harmonikus ellentétben (micsoda oximoron) állt Markus és Sami vidám és üdítő őrültségével (ezért is szeretjük őket annyira élőben, legalábbis én abszolút). Az már csak kuriózum a köbön, hogy minimum egy külön viselettörténeti beadandót lehetne készíteni kollázsokkal legalább 10 egyetemi szakon erről a konkrét koncertről „ Finn divatőrület – A metalzenekar, amely egyszerre öltözködik egy sportáruházból, egy hagyományőrző kiskereskedésből és a Váci utca haute couture üzleteiből” címmel (zseniálisak a srácok, odáig vagyok tőlük!). De! Hogy most már lényegi és értelmes dolgokról is beszéljek, térjük rá a koncertre magára. Mint a bevezetőben is említettem, ez a turné a legújabb lemez bemutatásáról szól, így értelemszerűen a setlist is ily módon lett összerakva. A Two Paths első négy számát játszották el (intróval együtt ötöt), amelyek fele-fele arányban pörgős, táncolós (For Those About to Fight for Metal, Way of the Warrior) és a kemény, zúzós (Two Paths, King of Storms) nóták, és tökéletesen sikerült elosztani őket a műsorban. Emellett hallhattunk klasszikusokat is, mint az Iron és az elmaradhatatlan Lai Lai Hei az Iron, vagy a lassú és mély Wanderer a Victory Songs lemezről, és a zenekar újabb érájából olyan kötelezőket, mint a Twilight Tavern a From Afar vagy az In My Sword I Trust az Unsung Heroes albumról, így tényleg azt mondhatom, hogy hangulat és dalok terén közel tökéletes élményt nyújtottak a finn harcos srácok. Két apróbb szívfájdalmam volt csak az említett két szempontot figyelembe véve (illetve három, mert néha itt is kásás volt kicsit a hang, illetve halk az ének). A hangulat legtöbbször nagyon ott volt (több számot az elejétől a végéig végigugráltunk vagy táncoltunk a kis összegyűlt társaságunkkal), de valahogy a koncert dinamikájában nekem volt egy kis zavaró disszonancia. Úgy éreztem, hogy a lassabb, mélyebb számok és a gyorsabb, élénkebb számoknak elvétve nem volt meg a kellően jó összhangzata, ritmusa így 1-2 alkalommal, mire beindult volna a lendület, hirtelen is le is ült, ami engem speciel néha kicsit kidobott az élményből. Dalok terén pedig én a helyükben a régi lemezek felhozatalából néhány helyen más dalokat hoztam volna, de természetesen ez merőben személyes preferencia kérdése. Személy szerint én nagyon éltem volna egy Hero in a Dream-féle hajrázós táncikálást vagy egy Token of Time-féle súlyos headbangelős zúzást, sőt ha belegondolok, akkor nekem nagyon befért volna a számlistába egy Ahti-féle megállás nélküli, sodró lendületű tánci-tánci is – leginkább a számomra nagyon felemás szájízű Sweet Child O’Mine-feldolgozás helyett, ami nélkül vígan meglettem volna. De az elmúlt pár mondatban kifejtett érzéseim mellett természetesen a koncert jelentős részén gyermeki lelkesedéssel tomboltam én is.

            Lezárásként tehát elmondhatom, hogy három teljesen más témájú, más arculatú, lelkületű és hangulatú zenekart hallgattunk ezen a hektikus időjárású keddi napon a Barba Negra Trackben, mégis nagyon jól összeálltak, nagyon egyben voltak, egyenként és összességében nézve is. A kisebb technikai problémákat és személyes észrevételeimet-nyűgjeimet leszámítva valóban közel tökéletes élményt nyújtott ez a program, nagyon remélem, hogy ismét láthatjuk majd mindhárom bandát Magyarországon a közeljövőben. Ha pedig az Ensiferum egyszer összerakja a fent felvázolt számokkal ezt a (számomra) álom-setlistet, rendbeteszi 100%-ra a dinamikáját és el is hozza ide hozzánk, engem egész biztosan fehér-piroscsíkos, vöröskeresztes, kék villogós taxi fog beszállítani ideiglenes pszichiátriai lakhelyemre endorfin-sokk kiváltotta, kétoldali neuroorgazmus miatti háténmostsírvakörbeölelgetekmindenkitisz gyanújával.

Beszámoló: Polgár Attila
Képek: Vida DánielMETAL.HU
További képeket IDE KATTINTVA nézegethetsz.