A Gary Meskil féle, 91′ óta tevékenykedő NYHC brigádot reményeim szerint nem kell bemutatnom. Azt viszont mindenképp érdemes kiemelni, hogy nemrég jelent meg a tizenötödik lemezük, az – ismét – igencsak tökösre sikerült Voice of Rebellion. Az ebből az apropóból szervezett őszi klubturné sokunk örömére minket is elért, így két év után végre volt alkalmam jóvátenni, hogy kihagytam a legutóbbi táncmulatságot.

Ám vagyok annyira pofátlan, hogy előre közöljem: számomra – jó szokásomhoz híven – ezúttal sem a headliner banda jelentette a legfőbb attrakciót, ugyanis már egy ideje próbálom elcsípni valahol kedvenc hazai Hardcore brigádom, a Don Gatto fellépését, ami végre sikerült is, de erről majd talán később.

Az estét a Facebook szavazás nyertesei, a C.Y.D Esztergom Hardcore, a pécsi Dirty Dawn és a gyöngyösi gyökerekkel bíró, jelenleg budapesti székhelyű Dolor nyitották. Mivel mindegyikükről csak jókat hallottam, szapora léptekkel igyekeztem a Dürer és a sörpult felé, hogy még véletlenül se maradjak le semmiről.

Még a beléptetési ceremónia alatt összefutottam Esztergom és környéki cimboráimmal, akik minő meglepetés, a C.Y.D Esztergom Hardcore társaságában érkeztek, amúgy a maguk szerény módján, egy külön busszal… hoppá! Van összetartás rendesen arrafelé!

Tömegről és tombolásról ekkor még a legjobb indulattal sem beszélhettünk, de azt azért sejteni lehetett, hogy a jeles eseménynek teret adó klubterem hamarosan heringes dobozzá avanzsál.

A C.Y.D. minden mellébeszélés nélkül becsülettel letolta a magáét. Bár az énekes, Zalán egymaga elvitte a balhét azzal, hogy olyan intenzitással tolta a színpadon, mint aki egyben lenyelte a téli C-vitamin adagját… azért adhatott volna belőle a többieknek is, de sebaj. Odatették, amit oda kellett.

A Dirty Dawn neve szintén nem volt ismeretlen számomra, mégsem rémlik, hogy hallottam volna Őket korábban. Mindenesetre a maguk remek kis „Punk ‘n’ Core” módján nem okoztak csalódást. Az énekes itt is megér egy misét, mert ahhoz képest, hogy a csávó annyira cingár, hogy komolyan aggódtam érte, vajon elbírják-e a saját lábai, olyan szigorral nyomta a hárdkór mocorgást, hogy csak lestem, mint béka a dunsztban.

A Dolor meg aztán végképp nem lacafacázott, és mire átvették a színpadot, már a tömeg is kezdett tömegformát ölteni és egy két lelkesebb orca is megmozgatta végre a végtagjait.

Röviden és tömören: Felmentek, odabasztak, lejöttek. Látszott rajtuk, hogy nem ma kezdték az ipart, na… érdemes rájuk nagyon komolyan odafigyelni!!!

Az a nagy büdös helyzet, hogy már anno a Fürgerókalábak „debil-core” zenéje is simogatta agyamnak zárlatosabb tekervényeit, de amióta szembesültem a ténnyel, hogy az Aczélos szív a Don Gattoban dobog már, fokozott érdeklődéssel figyelem eme lelkes társaság tevékenységét. Aztán amint a Second című ötszámos hanghordozójuk a kezem közé került, egy csapásra minden költői túlzás nélkül – a maguk műfajában- hazai kedvencemmé léptek elő.

Aczélos Balázsról eddig is sejtettem, hogy hatalmas figura, de most aztán a koncert előtti rövid beszélgetésünk és a kiváló hangverseny alkalmával meg is győződhettem arról, hogy #ezegyállatbazdmegdetényleg. A választékosan, három nyelven előadott, személyhez szóló konferálások és átkötő szövegek önmagukban kitöltenének egy Stand Up estet, és igen, a Napalm Death a világ legjobb zenekara!

A színpad és a nézőtér nem ám csak úgy egyszerűen felrobbant, hanem rendesen összeolvadt. Volt ott aztán elképesztő mennyiségű ugrándozás, textiltermék marketing, közönségbe mászás, body szőr fing, követhetetlen sebességgel eljátszott Fast Lane, Madzag úr színpadra hívása és a „Barcikai sikátorban nincs mosoly című repp lemez” népszerűsítése, jóféle Hardcore Babylon és – szomorúan tapasztaltam, hogy – ezúttal Meskil nélkül előadott, de ennek ellenére számomra az est fénypontjának számító vidám zárótétel, a Balls to the Wall.

A többség számára a java viszont még csak ezután következett.

PRO-PAIN

Gattoék fellépése alatt is jócskán elkezdtük belakni a teret, de mire a Pro-Pain színpadra lépett már egy gyufásdobozt is nehéz lett volna elejteni. Szerencsére a terem se levegőtlen és dög meleg sem volt, így azért a hering feeling is bőven elviselhető, sőt még fokozta is az amúgy is jó alaphangulatot. A Pro-Pain legénysége pedig ugyanazzal a dühös energiával tolta a talpalávalót, mint bő 20 évvel ezelőtt. Vegytiszta, Madzag Úr szavait idézve „sallangmentes” odabaszást és izomból csépelést kaptunk az első perctől az utolsóig. Azt leszámítva, hogy a közönség átlagéletkora bőven 18 feletti, nem érdemes nosztalgiázásról beszélni. Amit a Pro-Pain művel, az bizony ma is hiteles és aktuális. Make War Not Love! Ugye, hogy ugye? Hát volt is harc rendesen az első sorokban…

Panaszra senkinek semmi oka nem lehet. Úgy vélem mindenki megkapta, amit várt és elégedett arccal távoztak a kedves jelenlévők a tetthelyről, főleg, hogy eme jeles esemény időtartalma alatt még a fociválogatottunk is jól elpicsázta a Norvégokat.

Szép este volt, na!

Vérvizsla 2015. november 19.