Tankcsapda fanatikusként hol máshol is lehettem volna tegnap, mint a Népliget szívében elhelyezkedő Diesel klubban? Itt volt ugyanis az idén húsz éves debreceni trió, az első négy album számaiból álló születésnapi turnéjának utolsó állomása.

Este hét órára volt meghirdetve a kapunyitás, így hét óra előtt igyekeztem odaérni, nehogy lemaradjak egyetlen akkordról is. Nagy hiba volt emiatt sietnem, ugyanis a vendégzenekar – Pesten idén a Bedlam kísérte a csapatot – bőven hét után, kb. negyed kilenckor vélte úgy, hogy illenók már belecsapniuk a lecsóba, és eltépkedni a húrokat a gitárokon.

Az elmúlt évek tapasztalatai után mostanára elég szkeptikussá váltam a TCS vendégzenekaraival szemben, így kicsit félve mentem az első sorba. Meglepetésemre az első három szám – Afterpain Of A Dyin’ Life, Face Of Distress, It’s Not Yet Time – nagyon jól szólt, kezdtem is bizakodni a gyors, headbangelésre kiválóan alkalmas részek alatt; csak sajnos a maradék hét nóta elvette a kedvem az egésztől. Nem igazán jött be senkinek a zene; egyrészt mindenki a ‘Csapdára várt, másrészt szódát sem kaptunk, hogy legyen mivel elmennie a számoknak…

A Tankcsapdának sikerült ezt elérnie egy szerdai napon a Dieselben, amikor teltház előtt berekesztette a kizárólag 1994-ig született dalaira koncentráló Nem hagylak el! című turnéját. Egy pillanatig sem volt ugyanis olyan érzése az embernek, hogy ez a korszak bármivel jobb lett volna a csapat karrierjében a későbbieknél – egyszerűen csak volt olyan jó, hogy ennyi idő és új szám után önmagában is megidézzék. 

Aztán eltelt a körül-belül egy óra, és kezdtek betérni a helyre azok az emberek is, akik hátul üldögélve várták, hogy Fejes, Lukács és Cseresznye feltűnjön a színpadon. Elég hosszúra sikeredett a technikai szünet is, de olyan háromnegyedtíz-tíz magasságában belecsaptak a Keleti csődbe.

Lukács egyből azzal kezdte, – gondolom feltűnt neki az a marhasok tinileányzó, akiken látszott, hogy nem az első négy album számait szokták iluminált állapotban énekelgetni az éjszakába – hogy aki Mennyországra vágyik, az majd menjen el máskor, még akkor is, ha az a tourist Örökké tart, vagy éppen Ez az a ház, ahol először tizenöt éve léptek fel.
Így nem is értettem, minek üvölti pár nagyon sok malátaszörpöt fogyasztott ember a Törölköző teniszütőkkel c. dalt, arra várva, hogy majd a zenekar észrevegye, és eljátssza. (A Törölköző teniszütőkkel a ’99-es Ha zajt akartok albumon található)

Nekem nagyon tetszett a koncert, főleg azért, mert amikor utoljára ekkora közönségnek játszott ilyen közelről a zenekar, Pesten – kb. 30 cm-re volt a vendégzenekar basszerosa az arcomtól, és Laciék sem álltak sokkal messzebb – akkor én még nagyon fiatal voltam, és talán nem is ismertem még azt a szót sem, hogy rock, nem hogy pogó, meg koncert első sor. Másrészt nagyon jó volt – életemben először – élőben hallani a Csak neked-et, (’94 Jönnek a férgek, ill. For Beth címmel, angolul ’99 Tankológia) és rengeteg olyan dalt felidézni, amiket mindenki ronggyá hallgatott annak idején, de ma már kicsit a feledés homályába merültek.

Így például meghallgattuk az Anarchiát, a Baj van!-t, a Szívd!-ot, elénekeltük, hogy Félre a tréfát, hogy tetoválj ki,  Lukács közölte, hogy Terrorista vagyok, majd megkérdezte, hogy Hová lettek?, rátettük a Világ proletárjait, a Kis orosz lányt, a Mitől legyen jókedvem-et, belekezdtünk az Éjszaka részegen haza-ba, és még számos nagyon-nagyonrégi nótába, végül közösen elénekeltük a Tankcsapdától a Tankcsapdát (’89 Baj van).

Körül-belül éjfélkor lett vége a koncertnek, ahol megfordultak bájos fiatal lányok, kaporszakállú öreg motorosok, magas kopaszok és tarajos punkok. Kivételesen nagypapát és egy-két éves csecsemőt nem láttam, pedig a legtöbb ‘Csapda koncerten előfordulnak ők is.

Akinek volt jegye, és eljött, szerintem nem panaszkodhatott. Fejes a korai punkba elég ütős, olykor már hardcore-ra hajazó dobtémákat csempészett, amire nem volt nehéz beindítani a pogót, Cseresznye is szépen nyúzta a gitárját és bőgő téren sem kifogásolhattunk semmi, leszámítva a tartós halláskárosodást.